Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-09 / 10. szám
38. oldal. BELMISSZIO. 1924. és eszménynélküli élet. Nemzeti életünk e nagy betegsége volt az egyik oka összeomlásunknak is. Az öntelt ember elszigeteli magát a világtól és mikor mégis bajba kerül, egyedül marad. Ez az önteltség eredményezte azt a morális és társadalmi dekadenciát, ami a legnagyobb baja a mai Magyarországnak. Ott» ahol az ember elbizakodva elfordul Istentől és az ő törvényétől, ahol nem néz a láthatatlanra, ott a közvetlenül elérhető, az anyagi, az élvezeteket adó, az üzleti élet az érdeklődés egyetlen tárgya, ott a lelki bázis nélkül élő ember könnyű martalékává lesz az izgatásnak és a napi sajtónak. Hogyan állhatnánk ellen a mi századunk pusztító hatalmának, ha nincs meg bennünk a jövő század inspirációja, az isteni hivatás látomása? Bizony, bizony, a közönyös nép megérett a halálra. És mi tudjuk, hogy a közöny teljes ellentéte a tüzes magyar temperamentumnak. Nos, hát ezzel a tömeggel, hogy töltse be a kálvinizmus a maga hivatását? Hogy ébressze fel az ilyenekben a nemzeti hivatás magasra lendítő bizonyosságát is, mikor saját egyéni életük bázisa iránt se érdeklődnek? Ezekkel a könnyelmű és narkotizált lelkekkel szemben szeretném, ha próféták támadnának, akik kényszerítenék őket állásfoglalásra akár az igazság mellett, akár ellene, akik odakiáltanák nekik: jaj nektek farizeusok! akik az eschatológia rémes színeivel rajzolnák eléjük az Ítélet borzalmait, akik összetörnék őket, hogy olyanok legyenek, mint a kis gyermekek és sitva, zokogva, csuszva-mászva elinduljanak az igazság keresésének útján. De nem szeretnék általánosítani. Ismerek nagyon tiszteletre méltó, kiváló erkölcsi éieíet élő közönyöseket is, akik azt állítják, hogy ők csak az egyházzal, a pappal, bizonyos szokásokkal szémben közönyösek, de nem az Istennel szemben. És én hálás vagyok irántuk azért, hogy ebből csak a közöny álláspontját vonják ie és nem mennek tovább. Nem mondom, hogy nekik igazuk van, de azt tartom, hogy jó lesz megfontolni az ellenvetéseket, azokat az enyhítő körülményeket, amelyeket ők közönyük védelmére felhoznak. Nem ébreszti-e ez fel mibennünk a mea culpa érzését? Mit tehetünk hát veiük szemben ? A helyzet ez: ők közönyösek és nem érzik ennek a hiányát, mert abban a meggyőződésben élhetnek, hogy ez rendben van. Éreztessük velük, hogy nincs rendben. Hogyan ? Ne szavakkal. Hiszen beszéltünk már eleget. Hanem az élettel. A saját lelkünk tüzéből áradjon ki ez a felkiáltó jel. Éz azoknak az életéből, akik még nem közönyösek. Neveljük ezeket munkára, hogy amazok felingereítessenek. Ha látják, hogy a gyülekezetben élet van s buzgó, lelkes emberek oda szentelik magukat az Úr szolgálatára, akkor majd gondolkodni fognak. Észre veszik, hogy lemaradtak, hogy a hajó siklik tova a habokon, mig ők a parti füzesekben botorkálnak. Észreveszik, hogy nem divat közönyösnek lenni. Ha látják, hogy gyermekeik vasárnapi iskolába járnak, ha felcsendül ajkukról odahaza is egy-egy szép ének, ha előveszik a bibliát és kérdezgetik a tudatlan édes apát, édesanyát, ha számonkérik, hogy miért nem olvassák, miért nem imádkoznak, miért nem mennek a templomba, ha meg kell látniok, hogy gyermekük növekedik lélekben is, akkor majd felújul emlékükben gyermekkoruk képe, reájuk néz a meghalt édesanyjuk szeme és összeszorul a szivük. Gondolkozni kezdenek s talán évek múlva, lassan fokozatosan feleszmélnek. Ha látnak embereket, akik bibliaórára járnak és vidám, örvendező boldog életet élnek, akkor majd ők is vágyat éreznek ilyen életre. Ha szemlélhetnek csodákat, megtéréseket, diadalmas megújulásokat, akkor majd dörzsölni kezdik a szemüket és rájönnek, hogy sötétségben jártak. Ha észreveszik, hogy a szeretet melege kezd szétáradni a gyülekezetben és törődnek az emberek egymással, a szegénnyel, az elhagyatottal, a beteggel, ha látják, hogy az ige milyen vigasztaló és megerősítő tud lenni a megpróbáltatások tüzében égők számára, akkor megmozdul a szivük. Ha látnak embereket komoly, tiszta olvasmányok, lelket építő táplálékok mellett, akkor majd ők is megkívánják az ételt. Ez az út, amelyen a közönyösöket megközelíthetjük : bebizonyítani nekik, hogy több a vallás, mint ők gondolják. S ha azután kezdenek szállingózni a belső mag felé, ne vádoljuk őket, ne tegyünk nekik szemrehányást, fogadjuk őket szeretettel és tartsuk egész természetesnek, hogy jönnek. Soká kell várni ? Úgy van. Kisérjük ezt a várakozást imádsággal. Ez megrövidíti az időt. Egyszerre nem lehet meggyógyítani a nagy beteget. Egy, vagy két adag orvosság nem használ, lehet, hogy közben még veszedelmesebbnek fog látszani a baj. De nekünk bízni kell, minden eszközt felhasználni arra, hogy a beteg könnyebben magához térjen. Ha ez nem történik is meg a mi időnkben, velünk nem végződik el a világ, jön az utódunk, arra is bizzunk valamit. De úgy, hogy megállva a beteg előtt, konstatálhassa, hogy a kezelés jó volt, lelkiismeretes és gondos volt. Kérjük az Úrat, hogy ne tegyen bennünket közönyössekké a közönyösek között. Vezérfonal néhány zsoltár bibliaköri tan ul mány ozásához. XXXII. zsoltár. Az I. zsoltár alaphangja csendül meg fülünkben. Újra a boldogságról van szó. Ott azt tanultuk meg, hogy csak az igaz ember boldog. Ez a zsoltár kitágítja a kört és más boldog embert is ismer: „akinek hamissága megbocsáttatoít, vétke elfedeztetett“. Tehát van reménysége a bűnösnek is. Sok összetört szív, sok kétségbeesett lélek újjongott már fel, mikor ezt a zsoltárt olvasta. Olyan ez, mintha az egész biblia kivonata volna. Éljük ebben a világban a mi bűnös életünket. Összerezzenünk, mikor arra gondolunk, hogy egykor mindenről számot kell adnunk. A biró vár és megítél.
