Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-09 / 10. szám
1924. 39. oldal. BELMISSZIÓ. S ime most azt halljuk, hogy ki lehet béktilni az Istennel. Óh micsoda boldogság ez I Megbocsát: visszavesz atyai szerelmébe, elfedez: új ruhát, ragyogó öltözetet ad reánk, mint a tékozló fiúra és örömnapja lészen, nem tulajdonit: mintha le volna fizetve minden tartozás, mintha elégtétel történt volna minden sértésért, nem számítja fel a mi sok vétkünket. Van-e ennél nagyobb boldogság? A világnak apró kis örömei mik ehhez képest ? És mégis mily kevéssé törekszünk mi erre a boldogságra ? Miért ? (Próbáljuk meg, mit felelnének a résztvevők.) Nem érezzük át ennek a boldogságnak nagyságát, nem érezzük, hogy bűnösök vagyunk, elvakulva éljük életünket, becsapjuk magunkat, csalárdság van szivünkben. Pedig mindenkire áll: „mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül“. (Rom. 3:23.) De a legnagyobb akadály az, hogy előfeltétele van a bünbocsánatnak (3—5.). Ez pedig nem más, mint a bünbánaí és bűneink bevallása. Nincs nagyobb esemény egy életben, mint mikor rájön az ember arra, hogy bűnös és semmi se gyógyíthatja meg őt, csak az Isten kegyelme. De nincs is nehezebb dolog. Hogy mentegetik magukat az emberek 1 Mindig más a hibás. S ha értik is, hogy vétkeztek, igyekeznek eltitkolni azt. Pedig a bűn olyan, mint a bacillus: a sötétben terjed, a napfény megöli. Eltitkolt betegségeket nem lehet meggyógyítani. Miért nem valljuk be bűneinket? Mert nem tudunk megalázkodni. Ez gyötrelmes. Könnyeket hullatni párnánkra, éjjel-nappal keseregni, összetörni töredelmesen. Pedig az Isten előtt kellene megalázkodnunk. Az előtt, aki korlátlan ura mindennek. A tékozló fiú okos ember volt. Mi nem tudnánk olyan okosak lenni: „felkelek és elmegyek . . .“ Jegyezzük meg az 5. vers tanítását: „bevallom hamisságomat az Urnák — és te elvetted rólam bűneimnek terhét.“ Előbb a bevallás, csak azután a bocsánat. Nem így teszünk-e mi is gyermekeinkkel? Mi történik itt? Eddig ellenséges és lázadó érzüleitel viseltettünk az Istennel szemben. Most beismerjük ezt és úgy, ahogy vagyunk, oda állunk eléje bizodalmasan: tégy velem, amit akarsz. Ne kételkedjünk az Ur kegyelmében: „az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől“. (1 Jn 1: 7.) Ez a bizodalmas érzés az a kéz, amellyel elvehetjük tőle kegyelmének ajándékát: a bünbocsánatot. Ha nem nyújtjuk ki kezünket, akkor ő hiába akarja adni. Mig a tékozló fiú haza nem ment, addig az Atya hiába állott az ajtóban bocsánatra kész szivével. „Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes.“ Ki a kegyes ? Nem szent, nem büntelen, hiszen ilyen ember nincs, hanem olyan, akinek szive, életiránya az Istenre és az ő akaratára néz s még ha bűnbe esik is, visszafordul az Istenhez, hogy ő nála találjon bocsánatot. „Alkalmas időben.“ „Vajha ma hallanátok az ő szavát!“ (Zsolt. 95:7.) Zsid. 3:7. 4:7. 2 Kor. 6 : 2. Ezsaiás 55 : 6. Ki tudja, lesz-e még ilyen alkalmunk az életben. Ki tudja, nem lesz-e késő, ha halogatjuk. Nem tudhatjuk, mikor jő el az utolsó óránk. Keressük az Urat, hogy megtalálhassuk. Keressük, hátha most van az alkalmas idő. Jer. 29:13. Érdemes keresni, mert egyedül ő menthet meg minket a veszedelemtől (7.) Megvilágosítja a mi elménket, amelyet a bűn elsötétített, megmutatja nekünk az utat, amelyen járjunk, ránk függesztett atyai szemeivel igazgat minket. De miért keressük? — mondja talán valaki. Ha akarja, úgyis megadja. Nem. Az Isten nem kényszeríti magát senkire. Nem rabszolgákat akar, de fiakat. Önként kell elfogadni az ő kegyelmét. Magunknak kell utána nyúlni (9). S az Isten figyelmeztet is arra, hogy őt kell keresnünk. Ezért adja a megpróbáltatásokat és szenvedéseket : „azt bünteti, kit szeret.“ De azt is bebizonyította előttünk, hogy ő kész irgalmába fogadni a megtérő bűnöst. Ezért küldötte el és adta halálra az ő egyszülött fiát. Örvendetes és boldog élet az Urban bízók élete. Az ilyen ember boldogan várhatja az utolsó órát, mert tudja, hogy ott túl szerető Atya várakozik reá, aki kegyelemmel veszi őt körül. De rettentő a megátalkodott sorsa, aki talán egész életében gőgösen emelte fel a fejét s egykor majd összetörtén, kétségbeesett reménytelenséggel áll az elé, akinek nem fogadta el a Krisztusban felajánlott kegyelmét. Ki ne akarna boldog lenni? Az Ur igéje nem csal meg. Szerinte csak egy útja van a boldogságnak : a megtérés. Ki mondhatja el, hogy nem bűnös ? Nem csak távol éiünk Istentől s vele, az ő ügyével és törvényével nem törődünk, de cselekedeteink is telve vannak bűnnel. Szálljunk néha magunkba. Olyan mélyen, mint a zsoltáriró. Ha emészt a bűnbánat, ne hallgassunk. Ez rettentő kínokat okoz (3—4). Álljunk meg az Ur előtt, mint a publikánus és kiáltsunk’: „Uram, légy irgalmas, nékem bűnösnek!“ — és ő elveszi rólunk bűneink terhét (5.). A bűnbánóké a jövő, övék az örök élet. A nagy emberek mind bűnbánók voltak. Az elbizakodottak vége sötétség. A nagy csillagász, Newton azt mondotta: „Két fontos dolgot tanultam az életben, 1. hogy én nagy bűnös vagyok, 2. hogy Jézus még nagyobb üdvösség“. Te nem akarnád e2t megtanulni? Próbáld meg még ma. Ha leszáll az est és egyedül leszünk az Isten előtt, kezdjük meg a bünvallomást és kérjük a kegyelem áldását. 51--------------------------------------------------------------------15 | Tudakozzátok az írásokat | Márc. 9. Luk. 11. i -a Kérjetek és megadatik néktek. U. é. 174. R. V.j.,. „ 10. Luk. 10.38-42 A szeretet soha el nem fogy. U. é. XXXIX. 4. R. XL. 8. 92.8. 4. „ 11 .János 3.1-21 Szükség néktek újonnan születnetek. U. é. 140.4.6. R. 117.6.7. „ 12. Luk. 9. i-9 Legyetek hirdetői az evangéliumnak. U. é. 147.3. R. 124.4. „ Máté 13.24-30 36-43 Az Ítéletet bizd az Úrra. R. XC11.4. „ I Mózes 27. Az Istent nem lehet megcsalni. U. é. 167.8. R. 146. e.
