Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-02 / 9. szám
1924. BELMISSZIÓ. 35. oldal. nemes a világon. Nemesi levelét a Teremtő adta: isteni nemesség ez. Aki ezt a nemességet eldobja magától, az megszűnik ember lenni. Addig ember az ember, mig az Istent Atyjának ismeri. Az ó-korban volt egy csodás szobor, amelybe úgy belevésíe a művész a maga nevét, hogy aki le akarta vakarni, annak az egész szobrot össze kellett törni Az emberen is rajta van a Teremtő neve és képe. Aki ezt letépi magáról, az megszűnik ember lenni. S az ember úr. De kegyelemből, az Isten nevében uralkodik. Csak addig úr, mig az Istentől kapott koronát hordja a fején, amely korona az Isten dicsőségétől és szentségétől ragyog. Azonban nem embertársa felett úr az ember, hanem csak az állatok felett. Az emberek felett csak a Jézus Krisztust tette úrrá az Atya. El ne bizakodjunk hát. Ha urak vagyunk is a világon, az Istennek szolgái vagyunk. Az Ő kegyelme tett emberré, az ő dicsőségét kell munkálnunk és nem a magunkét. Bennünk is csak az az értékes, ami Istenből való: a lélek. Ha a természet zengi az Úr dicsőségének himnuszát, „hát én, kibe lelket a jó Teremtő tett, némán vesztegeljek s ne dicsérjem őtet?" Az ember földből és égből van. Az teszi emberré, ami az égből van. Emeljen fel bennünket a világ fölé ez a méltóság s alázzon meg Isten előtt, mert „mink van, amit nem úgy kaptunk?" Mindent az Isten kegyelmének köszönhetünk. Mit teszünk azért, hogy gyermekeink szája megerősítse az Isten hatalmát az ő ellenségei ellen? (példaadós, házi áhítat, nevelés, vasárnapi iskola). Hogyan mutatjuk ki hálánkat az Isten iránt azért, hogy gondja van ránk s lelket lehelt belénk? Tápláljuk-e lelkünket? Sugározza-e életünk az Isten dicsőségét? Munkáinkban, javaink, állataink kezelésében gondolunk-e arra, hogy minden az Istené s mi csak béresei vagyunk neki ? Munkálkodunk-e, áldozunk-e azért, hogy az egész földön látható legyen az ő dicsősége ? XIX. zsoltár. Az előző zsoltárban már láttuk, hogy az egész teremtettség beszél az Isten nagyságáról. Ez a zsoltár összefoglalóan elmondja, hogy az Isten hogyan és hányféleképen jelenti ki magát az ember előtt. Az első 7 vers arról szól, hogy az Isten kijelenti magát a természetben. „Bárhova veti is az ember tekintetét, nincs az egész világon oly parányi hely, melyen dicsőségének valami kis szikráját ne látnók ragyogni. S nem tudjuk a világ messzeterjedő, szép és dicső alkonyát úgy vizsgálni, hogy a megmérhetetlen erejű fényesség egészen el ne kábítson bennünket". (Kálvin) (V. ö. Berzsenyi: Fohász., Tompa: Harangszó, új énekes könyv: 86. és 100. dicséretek.) De különösen az ég az, amelyik legragyogóbb bizonysága az Isten létének és dicsőségének. (Jób. 38:7.) Ha napsugárra ülnénk se tudnánk befutni a világ végtelenségét. S a végtelenség tele van titokkal. Micsoda a föld, micsoda az ember ilyen végtelenséggel szemben! S e végtelen mindenségben rend, harmónia van. Minden a maga helyén. Ezt mindenki láthatja. Alem olyan szó, sem olyan beszéd ez, amelynek hangja nem hallható. Csakhogy a lélek fülei kellenek ide (Szférák zenéje). A zsoltáriró megérti. „Az égboltozatra tűzte ki Isten mi felettünk az ő csillagos lobogóját, hogy jelezze nekünk, hogy a király otthon van és kifüggesztette címerét, hogy az istentelenek lássák, mennyire megveti az ő tagadásukat". (Spurgeon) A legnagyobb tudósok bizonyságot tesznek arról, hogy minél mélyebbre jut valaki a természet titkainak ismeretében, annál inkább ámulva áll meg a Teremtő alkotása előtt és felismeri az ő nagyságát. „De bármily világosan rajzolja is elénk munkáinak tükrében az Úr magát és örök országát, a mi eltompultságunk oly mérvű, hogy még az ily nyilván-/ való jelenségek mellett is erőielenek vagyunk s ezeknek ránk nincs hatása". (Kálvin) Szükséges azért, hogy az Isten még nyilvánvalóbban jelentse ki magát előttünk. Ezért adta a bibliát. Ennek jellemvonásait Írja le a 3—11. vers. 8 vonást sorol el: 1. „Tökéletes, megeleveníti a lelket“ — még teljesebb, mini a természet kijelentése, közel jön hozzánk, belénk viszi az Isten erőit, megszünteti eltompultságunkat s életre melengeti lelkünket. 2. „Biztos, bölcscsé teszi az együgyät“ — benne a szinigazság van, nincs tévedés, mint emberi könyvekben s a legegyszerűbb szivet is mindenre megtanítja az élet dolgaiban. 3. „Helyes, megvidámítja a szivet“ — micsoda boldogság az, mikor a mindenfelé tapogatózó vándor végre rátalál a helyes útra! Újongva halad a biztos cél felé, öröm tölti el szivét, hogy hazatérhet az Atyához. A boldogság forrása ez a könyv. Hasonlítsd Össze azokat az embereket, akik bibliát olvasnak, azokkal, akik nem olvasnak. (A bűneiben kétségbeesett s az irás által megvidámult és naggyá lett Augustinus, sok meghalt és feltámadott élet. Gárdonyi: A falábú c. elbeszélése.) 4. „Világos, megvilágositja a szemeket“ — mindenki megértheti s minél jobban elmerülünk benne, annál többet látunk, mígnem egészen leesik a hályog szemünkről és szemtől szembe állunk az Istennel, elénk áll az, „aki az ö dicsőségének visszatükröződése és az ő valóságának képmása". (Zsid. 1 :3.) 5. „Tiszta, megáll mindörökké" — minden elmúlhat, az Isten és az ő beszéde megmarad, minden elsötétülhet, az irás ragyogó tisztaságban sugározza az Isten dicsőségét. „ Változhatailan, s mindenestől fogva igazságos" — nem olyan, hogy ma igy, holnap úgy beszél, nem személyválogató, mindenkinek ugyanazt az igazságot mondja, minden idők emberére érvényes tanítást ad, örökké új s mindig az igaz ember képét akarja kiformálni. (A kínai ember nem hitte, hogy a Rómabeliekhez Írott levelet Pál apostol irta, annyira magára és kortársaira ismert a 3 részben, hogy a misszionáriusra fogta, hogy ő irta a kínaiakhoz.) 7. Kívánatosabb az aranynál“ — értéke állandó, nincs kitéve a divatnak és egyéb változásoknak, a legdrágább kincs, ha ez nem volna, az emberi lélek reménytelenül éhen pusztulna. 8. „Édesebb a méznél", — a szeretet szelid, édes szavával szól, ízt és szint ad az életnek, célt és jellemet, a legtisztábbat s a legnemesebbet. (Zsolt. 1 :2.) Most megszólal a lelkiismeret. (12—15.) Itt is az Isten beszél. Figyelmeztet arra, hogy az ő törvényeit megtartsuk, érezteti velünk, hogy életünk tele van bűnökkel. Talán nem is tudunk róluk: a leikiismeret mégis nyugtalanít. Talán csak gondolatainkban vannak: a lelkiismeret útunkba áll, nehogy tetté válljanak. 'Falán ismerjük: a lelkiismeret vádló szava hangzik. S az ilyen szív imádkozva kiált fel: „Tisztíts meg engemet!“ Ezzel meg is mondja a zsoltáríró, hogy hogyan hasznosíthatjuk mi az Istennek e hármas, kijelentését. Alázatos, imádságos szívvel, mely az Úr elé viszi a maga gondolatait. Az Isten nemcsak a maga képére teremtette az embert, hanem gondja is van rá. Kijelenti magát előtte: a természetben, az írásban, a lelkiismeretben. Az imádság az a kéz, mellyel az Istennek ezt a kije-
