Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-02 / 9. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 9. számához. (II. évf., 9. sz.) BELMI88ZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. A ielkipásztornak legnagyobb gondot kell fordít tania a gyülekezetben a legelsőkre, azaz a gyermekekre és a legutolsókra, azaz a haldoklókra. Lelkipásztorok! Teljék meg szivünk a Krisztus iránt való szeretettel. Ez a szeretet tesz minket komolyakká, bátrakká, cselekvőkké; ez képesít bennünket arra, hogy belehatoljunk egy lélekbe és felfedezzük az uiat, amelyen keresztül azt megváltoztathatjuk. Bengel. Tehetühk=e valamit a Keresztyén Családért? 1915 december havában, amikor ezredünk Oroszország határán húzódó téli állásában volt, szakaszom egyik altisztje, egy evangélikus vallású ember, fedezékemben felkeresett s azzal a kéréssel fordult hozzám, hogyha tudok, szerezzek néhány példány „Harangszót“, mert ők nagyon szeretnék, ha azt olvashatnák. Tudta, hogy arra a helyre való vagyok, ahol abban az időben lakott a dunántúli evang. egyházkerület mostani nagytudományú és érdemekben gazdag püspöke, aki abban az időben szerkesztője volt a „ Harangszó“ c. evang. heti néplapnak. A „Harangszó“ megérkezett több példányban s azok a száz halállal szembe néző, abban az időben az időjárás mostohasága miatt sok nyomorúságot szenvedő emberek boldogok voltak, amikor hetenként kezeikhez eljuttattam. Kedves Lelkésztársaim 1 Én akkor elgondolkoztam azon s keserű érzések töltötték meg szivemet azért, hogy nekünk reformátusoknak miért nincs ilyen néplapunk? Még keserűbbé váltak ez érzések bennem, ha azután arra gondoltam, hogy azelőtt néhány esztendővel volt nekünk is ilyen lapunk népünk számára, de az a iap kénytelen volt beszüntetni megjelenését. Miért? Óh miért? Feleletet nem is próbálok adni. Gondolkozzék csak kiki komolyan e kérdés felett s én hiszem, hogy megtudja adni rá mindenki a feleletet. * Én most másról szeretnék szólni! Amit a múltban elmulasztottunk könnyelműen, azt ugyan helyre nem pótolhatjuk, de igyekezhetünk azon, hogy önmagunkba szállva,' teljes igyekezettel támogassuk azt a most meglevő „Keresztyén Család“ c. hetilapot. Én merem állítani, hogy ez a lap nélkülözhetetlen eszköz népünk alvó hitéletének felébresztésére s ennek a lapnak az élete teljesen mitőlünk vezetőktől függ. Amily mértékben viseljük szivünkön ennek a kis lapunknak sorsát, ép oly mértékben biztosítjuk annak jövőjét, elterjedését, felvirágzását, s többet kapunk vele, mint egy kiváló segédleíkészt. Arról felesleges is szólnom, hogy népünknek szüksége van tiszta református szellemi táplálékra. Az iratterjesztés az én tapasztalatom szerint még mindig idegen népünk előtt. Sokkal szívesebben veszi a kezébe az újságot. Ha nem mi juttatjuk kezeihez ezt, megveszi ő maga. A múlt szomorú tapasztalatai, sőt még jelenünk is igazolja, hogy milyen hatást gyakorolnak lelkére, gondolkodásmódjára, érzéseire azok az újságok, amelyeket megvesz csak azért, hogy felhasználhassa csomagolónak. De ha már megvette, el is olvassa. Ezeknek az újságoknak a hatását mi szemlélhetjük s tapasztalhatjuk. És hogyha nem vagyunk kibékélve az emberi gondolkozás* és érzésvilággal, igyekezzünk azon, hogy azt megjavítsuk. Az eszköz megadatott számunkra, csak használnunk kell. Van már református néplapunk 1 Ismertessük meg népünkkel, adjuk kezükbe, hogy azt olvassák s ne mást! Sokat, nagyon sokat tehetünk mi, egyes egyedül mi, a „Keresztyén Csaiád“-ért . . . nem ezért: népünkért és egyházunkért. * Népünk szeret olvasni, de tapasztalatból mondhatom, hogy olvasnivalóért nem szívesen áldoz, vagy nagyon keveset. Ezért nagy türelem kell ahhoz, ha valaki teljes odaadással szenteli magát arra, hogy elterjeszti hívei körében ezt a kis lapunkat. Mert az első dolog, amit a „Keresztyén Család“ érdekében megtehetünk s meg is kell tennünk, egy nagy olvasó tábor gyűjtése. Az volna kívánatos, ha ma már ott volna minden református család kezei között. De ez nem megy könnyen. Ennek a nehézségét fájdalommal kellett tapasztalnom. 1922 októberében felhívásomra Összesen négy előfizető rendelte meg. Csüggesztőleg hatott rám a tapasztalt közönyösség, be kell vallanom. De Istennek legyen hála, aki elcsüggedni nem engedett, hanem megerősítette bizodalmamat arra nézve, hogy majd csak megnövekszik az olvasók száma. 1923 március 1-án már 10 en s 1923 julius i-től kezdve pedig 16-an rendelték meg, sőt az 1923/4. téli évfolyamból is 11 példányt juttatok el az iskolás gyermekek utján az előfizetők kezeihez. Az előfizetők mikénti toborzása gondolkodóba ejtett. Kihirdettem a templomba, hogy nálam a „Keresztyén Család“ megrendelhető. Eredmény semmi! Mit csináljak, hogy kényszerítve ne érezzék magukat híveim a megrendelésre ? Nem mentem magam, hanem nagyobb iskolás gyermekeket küldtem ki az előfizetők toborzására. Minden negyedév elején megtettem ezt. Már az is megtörtént, hogy híveim közül — akik ehhez nem voltak szokva ilyesmiért felkeresni a lelkészt hivatalt — személyesen is megjelentek a megrendelést megtenni, naptárt venni s általam imádságos könyvet rendeltetni. Ilyen jelenségek meggyőztek arról, hogy
