Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-20 / 3. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1924. évi 3. számához. (II. évf., 3. sz.) BELMISSZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Hogyan evangelizáljunk? 1. A gyomlálás munkája. Miben áll az evangelizálás speciális munkáinak feladata? Úgy hiszem, hogy ez idő szerint hármas munka áll előttünk. Az első az, amit legtalálóbban a gyomlálás munkájának nevezhetünk. Valóban egy csomó előítélet, félreértés s ezzel együtt bűn, társadalmi bajok állanak előttünk, amelyek mint gaz, úgy nőttek ki lelkűnkből és amelyek képtelenné teszik ezt a lelket az evangélium befogadására. Mindenekelőtt ki kel! tépni ezeket a gyomokat, el kell oszlatni ezeket a félreértéseket és előítéleteket, harcolni kell ezek ellen a bűnök és fekélyek ellen. Mielőtt az Úr elkezdte volna szolgálatát népe között, az Isten előőrsül küldötte el Keresztelő Jánost, akinek az volt a feladata, hogy egyengesse az utat: ma is elő kel! készíteni az Úrnak útját. Ezt értették meg a testvéri közösségek és ezért vállalkoznak mindenek előtt a gyomlálás munkájára; ezt értették meg azok a ligák is, amelyek az alkoholizmus, az erkölcstelenség különböző formái ellen alakultak és mindazok az egyesületek, amelyek a szegények és elesettek erkölcsi felemelésére és védelmére vállalkoztak. Joggal mondhatjuk el, hogy ezeknek a munkáknak az élén majdnem mindenütt protestánsok állanak ... De ne ringassuk magunkat illúziókban : az evangeiizálás munkájának ez az első lépése se befejezett még, sőt csak épen hogy elkezdődött. Még nagyon sok teendő áll előttünk. Hadd említsek meg csak egyet. Milyen kevéssé tudtuk felhasználni azt a napjainkban hatalmas fegyvert, amit sajtónak nevezünk. Újságjaink nagy számmal vannak (nem evangelizáló újságjainkat értem), talán túl nagy számmal. De vegetálnak és nem tudják megnyerni a nagy közönséget (evangelizáló újságjaink se). Szemrehányják nekik, nem ok nélkül, hogy nem mindig jól vannak informálva és szerkesztve és nem tudják állandóan fentartani az érdeklődést. És nem veszik észre, hogy ennek egyetlen oka az anyagi források hiánya. Azok, akik szeretik az evangelizáció ügyét, pártolják ezeket a lapokat és tegyék ezzel lehetővé, hogy azok alkalmas eszközei legyenek az evangélium világossága terjesztésének az emberi gondolkozás minden területén. Qulevreux után. A minimum. Amióta a dunántúli egyházkerület nagyarányú belmissziói munkája megindult és az erre vonatkozó kerületi szabályrendelet az egész munkának a lehető legnagyobb iátókört felölelő kereteit körülírta: azóta konferenciákon, hivatalos gyűléseken és e lap hasábjain is gyakran került megvitatásra a belmissziói munka egyes ágaira, sőt egészére nézve a két határpont kérdése, hogy t. i. a tervezett munka egy bizonyos konkrét helyzetben mennyiben szükséges és mennyiben lehetséges. Kétségtelen dolog, hogy a munka általános tervezete abból a le nem tagadható feltevésből indult ki, hogy gyülekezeteink normális hit-, erkölcsi- és szeretet életet nem élnek, s így az ébresztő munka szükséges voltát azok előtt, akik a helyzetet evangéliumi szempontból nézve kellően ismerik, főként pedig azok előtt, akik ebben a lelkeket mentő szolgálatban dolgozni akarnak, — bizonyítani fölösleges. Épen olyan természetes azonban, hogy a kerü| leti programm a belmissziói munka lehetőségének a ! legtágabb körét tartotta szem előtt, amelyet épen ezért teljesen sablonszerűén minden egyes gyülekezetben gépies egyformasággal keresztülvinni nem lehet. Nem képzelt akadályokra gondolok itt, amelyeket a maradiság, vagy a lelkiismeretlenség szokott keresni, hanem vannak ténybeli akadályok, amelyek korlátokat szabnak munkánknak és ez akadályok megléte épenúgv lehet egyik esetben szomorú, mint a másik esetben örvendetes. Hogy csak egy-egy példát említsek mindkét eshetőségre, érintek itt két részletkérdést. Ha mondjuk egyik gyülekezetben 3 konfirmált ifjú van mindössze, 12 évestől 18 évi korhatárig (és ez, sajnos, nem képzelt eset!), egy másik gyülekezetben pedig 30, vagy | 100, akkor ez a két gyülekezet nem egyenlő feltéte| lekkel láthatja el az ifjúság lelki gondozását. A népe- i sebb gyülekezet kedvezőbb helyzete abban van, hogy I a társasélet vonzó alkalmait aknázhatja ki, az ifjak I megnyerésére egyesületet alakíthat, az ifjakat széles- I körű és változatos megbízatásokban foglalkoztatni í tudja, e változatosság és mozgalmasság által a felületesebb lelkeket is lekötheti, míg sikerül az evangélium önmagáért való szeretetét felébreszteni. A néptelen gyülekezet ifjúsága között minderről szó sem lehet. Itt a feladat sokkal nehezebb, mert társaság nincs, a lelkész vagy a munkának más vezetője más kiindulópontot nem talál, mint saját egyéniségének bizalomkeltő vonásait, amelyekkel pusztán személyes foglalkozás kapcsán előbb magához, s ezzel együtt ■ az evangéliumhoz fűzheti az ifjakat. A siker természetesen megkívánja, hogy a lelkész egyénisége j mindenestül az evangélium megtestesült képviselője I legyen, mert ezt a közvetítést másként elvégezni nem I képes. Igaz másrészt az is, hogy a nehezebb munka í a kisebb körben — na egyébként sikerül — szebb | eredménnyel kecsegtet, mert az egyéni foglalkozás mindig mélyebb nyomokat hagy a lélekben, s így intenzivebb hatás várható.
