Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-01-20 / 3. szám
6. oldal. BELMISSZIÓ. 1924. A másik példa, ami már örvendetesebb jelenség, az oly gyülekezet helyzete, amelyben a gyülekezet minden ítagja tehetős ember, anyagi támogatásra szoruló szegény nincs, szóval a szegény-ügy kérdése önmagától elesik. Világos, hogy az ilyen gyülekezet — amilyen szintén valósággal van — a szegények gondozását, a könyörületnek ezt az oly keresztyéni erényét, legalább közvetlenül, saját belső életében nem gyakorolhatja. De végre is nem az a lényeges, hogy az orvosság fogyasztassék, a fő az, hogy a páciens egészséges legyen, s ha orvosság nélkül: annál jobb. Hiszen az egész belmissziónak sokat hangoztatott elve: önmagát fölöslegessé tenni. Ha tehát valósággal ténybeli körülmények szabják szükebbre, vagy tágabbra a lehetőségek körét, amelyen belül az általánosan kitűzött belmíssziói rnunkaágak végezhetők, felvethető az a kérdés, hogy ebben az egész széleskörű munkamezőben van-e legalább egy oly meghatározott feladat, amely kivétel nélkül minden egyes gyülekezetben végezhető, és épen ezért általánosan meg is követelhető. Röviden : kijelölhető-e általánosságban a gyülekezeti belmissziói munka minimuma? Nem szükséges nagy tanakodás hozzá, hogy erre a kérdésre igen-nel feleljünk és kimondjuk az eredményes belmissziói munka egész jövőjére alapvető megállapítást: A gyülekezeti belmissziói munka minimuma a vasárnapi iskola. Ez a megállapítás oly természetszerű, hogy ha egy gyülekezetben vasárnapi iskola, vagy másként nevezett, de ugyanazt a rendeltetést betöltő gyermeknevelői munka nincs, akkor egész határozottan ki lehet mondani: ebben a gyülekezetben a fejlődésre képes életnek semmi jele nem mutatkozik. Viszont, ha egy gyülekezetben jól vezetett vasárnapi iskolát látunk, megnyugvással mondhatjuk: itt a megújuló életnek s vele minden további belmissziói munkának kezdete, alapja és biztosítéka megvan. Bármennyire önként értetődők is ezek a megállapítások, mégis szükséges velük kissé foglalkozni, mert hanyatló koroknak, mint a mienk is, éppen az a végzetes fogyatkozásuk van, hogy a saját megmentésüket szolgáló legegyszerűbb igazságokat nem ismerik fel, vagy ha felismerik is — hiszen az elmékbe nem látunk bele —, de nem alkalmazzák. Ha ugyanis az előbb említett egyszerű igazságot mindenütt szem előtt tartanák, akkor már Dunántúl minden gyülekezetében volna vasárnapi iskola, ami pedig nyilván nincs így, — sőt állítani lehet, hogy a gyülekezetek többségében nincs. A vasárnapi iskola a jól szervezett belmissziói munka kezdete. Minden igazi evangéliumi munkának oly nehézségei vannak, amelyekkel szemben az emberi kezdeményezés az isteni kegyelem ámen-je nélkül abszolút tehetetlen, de ezt a kegyelmet, már mint adottat feltételezve, mégis emberi mérték szerint aránylag a vasárnapi iskolai munka elkezdése szolgáltat legkevesebb nehézséget s amellett a legmeszszebbre kiható eredménnyel biztat. Legkönnyebb ez a munka, mert e korban a gyermeki lélek még a legformálhatőbb, másrészt a kezdő munkásnak is ajánlatosabb oly téren próbálkozni belmissziói munkával, ahol a kudarc legkisebb valószínűségével áll szemben s egyúttal alapot, gyakorlatot és indíttatást vehet a további munkára. így ez a munka úgy a vezető, mint a növendékek szempontjából önmagában hordja a folytonosság lehetőségét. Amint a mai gyermekgeneráció növekedik, a gyülekezet belmissziói munkája ezzel a külső és lelki fejlődéssel lépést tartva haladhat a legtermészetesebb úton. A vasárnapi iskola az alapja minden további belmissziói munkának. Minden munka, amelyet nem az elején kezdtek el, bármily virágzást képes is ideigóráig „produkálni“, elsorvadásra van Ítélve, mert nincs gyökere. Gondoljunk oly gyülekezetre, amelyről tegnap még abnormis fogyatkozásokat kellett megállapítani. Vájjon ha abban a hit és szeretet nélkül felnövekedett gyülekezetben ma életbe léptetik a legszigorúbb fegyelmet és egyszersmind ifjak, leányok, nők és férfiak között egyesületeket alakítanak, vagy összejöveteleket tartanak, melyekben nagyobb mozgató erővel bir a kíváncsiság és szereplésvágy, mint a Krisztusért emésztő szeretet, akkor már holnap egészséges lesz a gyülekezet? Sőt inkább a veszedelem fokozottabb lesz, mert azelőtt nyilvánvaló volt, most pedig leplezett. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a felnőttekkel való foglalkozás céltalan lenne, csak azt, hogy ez soha se történjék a gyermekek elhanyagolásával, mert a felnőtteket megnyerni Jézus számára, — legtöbbször elkésett igyekezet. Volt egy gonosztevő, aki a keresztfán találkozott Jézussal és ott nyert bünbocsánatot, de a mi ideálunk mégis csak maga Jézus, aki gyermekkorától kezdve normális és egészséges lelki fejlődésben „növekedett isten és emberek előtt kedvességben“. Jól meg kell itt azt is gondolni, hogy a gyermekeket megnyerni a legtöbbször nemcsak annyit tesz, mint a jövendőt megnyerni, hanem — a szülőket is! Jönnek a gyermekeik után. A vasárnapi iskolai munka egyúttal a belmissziói munka más ágainak is biztosítéka. Lelkész és tanító egyedül nem végezhetnek minden munkát és nem is volna jó, ha minden csak az ő személyiségükhöz volna kötve. Munkatársakat önmaguknak kell nevelniük és ez a nevelés a vasárnapi iskolában kezdődik. Hogy másokat a bírálattal meg ne sértsek, legyen szabad itt a saját — nem dicséretes — példámmal illusztrálni. Gyülekezetemben, ahol nem rég foglaltam el állásomat, az ifjakat bevontam néhány vallásos estély rendezésébe, mire 4—5 hónap múlva azzal az ultimátummal jöttek hozzám, hogy ők nem vállalnak többé ilyenféie megbízatást, ha csak be nem tanítom őket egy műkedvelő előadásra. Ha ezt megteszem a kedvükért, akkor ők is hajlandók vallásos estélyeken közreműködni. Nos, tekintve, hogy a vidé
