Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-12-21 / 52. szám
150. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. .924. kódunk, gyűlölködünk, megfeledkezünk az igaz magyarok jeligéjéről: a haza mindenekelőtt! Egyházi életünkben is sokszor megcsap a szeretetlenség jéghideg levegője. Az anyagi gondok lefelé húznak bennünket. Nagyon nehéz és szomorú az élet. A terhek alatt roskadozó magyar testvérem, simuljanak el e napokban a ráncok homlokodon s derüljön fel arcodon a boldogság mosolya. A jászolban szendergő kisdedre tekintve támadjon fel szivünkben az erős hit és bizalom: Isten nem hágy el, ő úgy szeret bennünket is, hogy Jézust hozzánk is küldötte. Amikor a mélységek felett járunk, fogjuk szilárdan a Jézusban felénk nyújtott atyai kezet. Lássuk be, hogy Ő felfelé vezet bennünket, mégha szenvedéseken kell is haladnunk. Via lucis, via crucis! Drága karácsonyi ajándék, Ur Jézus Krisztus, szállj be szivünkbe, hogy ne féljünk a jövendőtől, tisztíts meg, hogy bátrak, erősek lehessünk. Add nekünk a Te lelkedet, hogy céljaink és akarásaink a Tieid legyenek. Zúgj bele nemzeti életünkbe. Ébreszd fel református Sionunkat és ruházd fel mennyei erőkkel. Legyen izzó a mi hon- és egyházszeretetünk, mert izzóvá lettünk a Te közeledben az Atya szeretetétől. Jer áldott vendég, várunk Tégedet! P. Csonka torony. Van csonka torony, amelyik valamikor méltóságosan emelkedett az égnek, de egyszer rázúdult az ellenség pusztító tüze, és akkor, a harc hevében omlott le büszke orma. Az ilyen csonka torony képe komoly és szent gondolatokat támaszt a szemlélőben. Hősies erényeket példáz omladékáiban, vértanuéletet fest, amely elpusztulhatott, de épen pusztulása mutatja, hogy híven helytállóit drága életértékek védelmében. Ellenben az olyan csonka torony, amelyiknek a felépítése nem is volt befejezve soha, amelyik félbenmaradt falaival egy kellően át nem gondolt, sikertelen vállalkozás kudarcát hirdeti: ^súfság és nevetség tárgya a világ előtt. Jézus használja a félbenmaradt torony hasonlatát az olyan élet jellemzésére, amely kellő megfontolás hiányában képtelen folytatni a Krisztus nyomdokaiban elkezdett haladást és ezáltal rosszabbá válik, mintha nem is vállalkozott volna a nagy feladatra: Krisztus követésére. „Mert ha köziiletek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén, felszámítja a költséget, ha van-e mivel elvégezze? Nehogy, minekutána fundamentumot vetett és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje őt mindenki, aki látja, ezt mondván: Ez az ember elkezdte az építést és nem birta véghez vinni!“ (Lukács: u. 2«—30) E szemléletes képben adott eszméltető gondolatokat óhajtom alkalmazni a magyar református egyház jelen állapotára és a belmissziói munka által célzott megújulására. Fájdalom, a magyar református egyházat jelen állapotában sok helyen nem lehet ékes és büszke toronyhoz hasonlítani, csak romhalmaz látszik itt az örök fundamentumon : Jézus Krisztus evangéliumán. Hogy rommá lett ez a pompás lelki épület két ellenség (Róma és a hitetlenség) ostromló füzében, ez arra mutat, hogy hűtlen katonái voltak, akik restekké váltak forgatni a hit hatalmas fegyverét; de azt is mutatja, hogy a magyar református egyház olyan hatalmas lelki épület, amelynek megdöntését csak a világ két — emberileg — leghatalmasabb tényezője összefogva próbálhatta meg. Hitünk ereje és ezzel egyházunk áldó, megmentő befolyása saját tagjaira, némely gyülekezetben, úgy megfogyatkozott, hogy-" egyházunk belső élete már sötétebb képet alig mutathatna. Népünk irtózása a templomtól, elmaradása az úrvacsorától, presbitereinknek majdnem rendszeres ellenzéki viselkedése a maradandó értékű munkához szükséges áldozatokkal szemben, s az erkölcsi életnek ezt követő lazasága: a legkiválóbb jelei elesettségünknek. Ebben az éjszakai képben egy a vigasztaló: vannak és lesznek Nehemiások, akiknek a lelkét a romok látása keserűséggel tölti el, lángra gyújtja bennük egy elvesztett dicsőséges múlt égő szerelmét és nem hagy nekik nyugtot addig, amig foganatja nincs az ébresztő szózatnak: „Jertek, építsük meg Sionunk kőfalát és ne legyünk többé gyalázatul“. A hűség kérdése nem abban nyer igazolást, ha valaki minél többet emlegeti egyháza (letűnt) dicsőségét, hanem abban, hogy hajlandó valamit — nem valamit, hanem mindent — megtenni és áldozni azért, hogy az az elveszett dicsőség viszatérjen. Istennek dicsősége az, aki törékeny cserépedényekben nyilatkoztatja ki a maga erejét. Emelkedjék fel újra a lerombolt torony. A belmissziói tevékeny munkásai pedig ne feledjék el Jézus intését a félben maradt torony példája által. Ne legyen a munkánk — magyar szalmaláng heve — olyan, mint egy nagy zajjal elkezdett és felemunkájában csúfosan abbahagyott, nagyot Ígérő és semmit nem gyümölcsöző vállalkozás. Nincsen valami kiábrándítóbb és hitelrontóbb kezdeményezés, mintha valaki ötletszerű kísérletek és próbálkozások szinterévé teszi az egyházat, anélkül, hogy egy gondosan eltervezett, kellő körültekintéssel megalapozott építő munka rendszeres folytatását, amennyire emberi előrelátással lehetséges, biztosítani tudná. Tegyük fel, hogy valaki kedvet kap, vagy bizonyos erkölcsi presszió alatt kedve ellenére is hozzáfog ahhoz, f hogy vasárnapi iskolai munkát végezzen. Az újság ingere két-három órán átsegíti őt és növendékeit is, de azután mindkét oldalon, vagy elég, ha csak egyik oldalon is, megjelenik az unalom és a munka öröme teherré válik. Megjelenik a vezető és nem talál növendékeket, mire kedvét veszti, vagy megjelennek a növendékek és — nem találnak vezetőt. Ugyanez az eset előáll vallásos összejövetelek tartásánál. Kifogynak a segéderők, nincs már kéznél anyag az előadásra, felolvasásra, elmaradoznak a hallgatók (sőt konkrét esetben a hallgatók nagy száma is akadály volt!) — és az egész munka abban marad. Vagy megkezdi a lelkész betegjeinek látogatását, de néhány eset után terhére van immár a szenvedő arcok látása, érzi, hogy nem képes oda vigasztalást vinni, keres hát vidámabb társaságot. Kérdezem, mi hasznot tett ez elkezdett és félbenhagyott munkával ? Csak rontott a helyzeten és eleve bizalmatlanná és így megközelíthetetlenné is tette az embereket egy oly munka iránt, amely komoly előkészülettel és avatott kezekben egész bizonyosan áldásos lett volna. Szeretném a figyelmet különösen felhívni a belmisz-
