Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-08-03 / 30-31. szám
1924. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 87. oldal. lésével kezdődött. A temetést dr. Ravasz László püspök végezte, akit a boldogult Püspök úr iktatott be püspöki méltóságába. Ima után a pápai főiskola alkalmi énekkara énekelt hírnevéhez méltóan, majd dr. Ravasz László püspök a következő gyászbeszédet mondotta: Ezelőtt tíz nappal láttam őt és beszélgettem vele, s még érzem a kezemen erős, kemény kezének melegét. Akkor még semmi sem mutatta a közeli véget; olyan volt, mint egy viharvert, öreg szilfa, amelynek kérges, itt-ott korhadó ágait még egyszer elborítja az utolsó zöld lomb. Terveinek, álmainak zöld lombja borította el szemeink eiöl azt a mélyen pusztító kórt, ami kidöntötte a fát, midőn árnyékától elköszöntünk. S most itt vagyok, hogy viszont szolgáljam Neki azt az áldást, hogy ezelőtt három esztendővel az ő áldott két keze szentelt engem püspökké. Én elindultam az ő imádságával és áldásával, ő megérkezik az enyimmel. Drága, öreg barátom, csak most érzem, hogy ezek után is mennyire adósod vagyok, miután így — megfizettem Neked! De nem azért vagyok itt Testvéreim, hogy egyéni érzésekről, fájdalmakról és hangulatokról beszéljek. Tanítást kell tennem az igéről, amely megáld, amiből el nem vész egy jotfa sem, mikor már rég összeomlott ez a teremtett világ. És én azt hiszem, hogy nagyon alkalmatos az az ige, amelyet felolvastam, annak a célnak az elérésére, ami itt feladatommá lett. Alkalmas azért, mert a Bibliának minden könyve között Hoseás próféta próféciája az, amelyiken én mindig bizonyos szent idegességet érzek. Hoseás prófétának a szeme véres, az arca halvány s az ajaka remeg. Szinte triumfá! az Ítéletidő láttán, amelyik reá szakadt a világra és nézi, hogy a Jehova haragja mikép tobzódik Izraelen, azon az Izraelen, amelyet ő így verve és elpusztítva mindenkinél jobban szeret és szán, amelyhez eseng és könyörög, s amelyet meg akar menteni az ítélettől. Érzitek-e ennek a felolvasott igének is lázas sietségét: szántsatok, vessetek, várjátok az esőt, arassatok, nem veszitek-e észre ezeken a szavakon azt a szent idegességet, azt a sietséget, azt a komolyságot, amelyik"mögött ott áll: „hajnalra eivész Izrael királya“, „az anya gyermekeivel együtt földhöz veretik“. Sokszor elnéztem Németh Istvánt. Szálas, magas, jegenyeember volt, de a fejtartásának volt valami különös hajlása. így szegi meg a fejét a teherhordó ember. Olybá tetszett sokszor nekem, mintha most lépett volna ki egy baroképületből, ahol hozzá hasonló alakok görnyedve, de biztosan emelik az emeleteknek, az erkélyeknek a terhét. Oszlopember volt ő, nem ékességre és cifraságra, hanem teherhordozásra teremtve. Amióta az egyház szolgálatában állott, mindig ő hordozta a legnagyobb terhet. Testvéreim, elhiszitek nekem azt, hogy az ilyen teherhordozó, igavonó, kemény munkát végző emberek nem mulatságosak. Hogyha hitetlenek, akkor lázadókká és keserűekké lesznek, vagy pedig eltompulnak, ha pedig hivő emberek, akkor valami ingerült komolyság ütközik ki rajtuk, amely megadja jellemük alapvonását. így ütött ki a hivő Németh Istvánon a hoseási vonás, az ingerült komolyságnak az a lendülete, mely őt annyira jellemezte. Megkövetelte, hogy tiszteljék azt a munkát, amit ő végez; nem magának, hanem a terhének követelte a tiszteletet. Annyi volt a méltósága, amennyi komoly, igaz erőfeszítés ütközött át az egész lényén. Mikor neki még a csontjai is ropogtak a felelősségnek a súlya alatt, természetes, hogy nem szerette a könnyelmű embereket, akik pillangóként szállanak tova mélységek felett és nem szerette a gyáva embereket, a panaszkodókat, akik egy pehelynek a súlya alatt már siránkoznak. Rossz néven vette, ha valaki tudatlanságból, mulasztásból az ő terheit szaporította. Sysiphus sem tűri, hogy amikor felfelé hengeríti a követ, ha akár csak selyemkendőt dobnak arcába azok, akiknek haragszomrádot tetszik játszani. Egész élete a munka volt és ezt 'tette őt olyan nagyon függetlenné. A lényét a kötelességei szívták fel nem maradt belőle a világ egyéb hiúságai és cifraságai számára. Reggeltől estig dolgozott, nem törődött vele napfény égeti, vagy eső veri orcáját, nem tudta, éhes-e, szomjas-e, ő vágta a rendet öles ivekben és közben aggódva nézte az ég alját. Nem csoda, ha nem tűrt maga mögött henyéket, vagy pedig napiopókat. Mindenkinél többet dolgozott, tehát mindenkinél jobban ismerte az ügyeket; innen származott fölénye és határozottsága. Igazságra vető ember volt. Nem kereste a népszerűséget, nem nézett arra, hogy szeretik-e őt, vagy pedig nem ; nem lehetett megvesztegetni sem hízelgő szóval, sem panaszkodó könnyei; ostora suhogott először önmaga, azután mások felett. Megitélt másokat és állta az ítéletet. Volt benne a régimódi, keményarcú patriarchákból, akiknek pásztorbotjuk nemcsak utat mutatott, hanem ha kellett, ütött is. Sokszor valami afféle volt az egyéniségében, tárgyalás közben, mint hogyha róla mintázták volna a közmondást: fiai justitia et pereat mundus. „Igazságra vetett.“ De én láttam, hogy néha, mikor valaki, aki nem függött tőle, aki semmit sem várt érte, ellenszolgáltatás várása nélkül, tiszta, benső szerétéiből, csupán ő érette, jó volt hozzá: kezét megsimogatta a jócselekedetnek a rózsaoiajával, kemény arcát egy jó szóval megcirógatta és árva fejére reáöntötte a megértésnek és szeretetnek az olaját: ez a kemény ember elsírta magát, mint egy gyermek. Az ingyen jövő, ajándékba kapott szeretetnek melege előtt ez a nagy ember gyermekké vált. Milyen gyermekké válhat ő, a kemény veterán, amikor megjelenik a Felséges, Örök Ajándék az Ingyen Kegyelem trónusa, az Isteni Irgalmasság előtt, ott, ahol az igazság elolvad az irgalom Olajában, ahol reá permetezik majd a Keresztnek biboresője, ott, ahol fázó, didergő lelkét beborítja a Krisztus engesztelő halála és érdeme, mintegy forró palást, ott, ahol hitünk és az alapigénk szerint kegyelmet arat. Igazságra vetettél, arass kegyelmeit, fáradt magvető, öreg gyermekbarátunk! Testvéreim, eddigelé, amit mondottam, az Németh Istvánnak a benső emberére, a személyiségére, egyéni életére vonatkozott. Nem szóltam még semmit az ő történelmi jelentőségéről. Szóljunk erről alapigénk másik gondolata alapján, amelyilc üzeni és követeli, hogy szántsatok új szántást. Németh István új szántást szántó ember volt. Ne gondoljatok valami genialis reformra, valami korszakalkotó, új, lelkipásztori típusra, nem. De állítom, hogy a zsoltáros éveknek a határánál, tizenegy évi püspöksége alatt meglátta és nyíltan megvallotta, hogy a mi jelenlegi egyházi praxisunk nem elegendő. Volt ereje megvallani és hirdetni azt, hogy a mi református egyházunknak, épen úgy, mint minden más egyháznak a világon, a saját híveit kell újra meghódítania, mert ha nem, akkor maga is üres ritualizmussá válik, amelyet a hagyomány még fenntart addig, ameddig a tehetetlenség törvénye élteti, azontúl azonban Ítélete és vége megiratott. Üres ritualizmussá legyen a mi vallásunk? A lélekben és %
