Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-06-08 / 22-23. szám
66. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1924. ezen nap délutánján szomorú hirf röpített széjjel a távíró a belsősomogyi ref. egyházmegye minden egyes gyülekezetébe, amelyekben még aznap megkondultak a harangok, szomorúan hirdetvén mindeneknek, hogy ezen a napon megszűnt dobogni egy szív, amely csak szeretni tudott, gyűlölni nem; legfeljebb csak a bűnt, a hitványságot, aljas gonoszságot, de akkor sem az embert. Lezárult örökre két jóságos, szelid szem, melyet oly sokszor tett fátyolossá a könny, ha szenvedőt látott, panaszkodót hallott... Megszűnt alkotni, terveket szőni, gondolatokat termelni egy agy, amelynek fáradhatatlan tevékenysége, eszmegazdagsága, tiszta, világos logikája, rendszerező, összefoglaló képessége oly méltán ragadt csodálkozásra mindenkit. Megdermedt örökre egy kéz, melynek Írása nyomán a betübarázdák öléből oly sok tanács, intés, útbaigazítás, szelid figyelmeztetés áldott kalásza sarjadt. Megszűntek a járástól azok a lábak, amelyek oly fáradhatatlanúl vitték őt a reábizott munkák, feladatok különböző mezőire, hogy dolgozzon, alkosson, munkálkodjék utolsó lehelletéig a reábizottak javára, boldogságára . . . S hogy megfeledkezett mind e közben magamagáról, kényelméről, üdüléséről, ottan-ottan való megpihenéséről, kedves foglalatosságairól, szórakozásairól ... Óh ti gyönyörű szép piros-fehér rózsák ott a lábodi paróchia utca-kertjében, amiket még az ifjú tiszteletes ültetett, szemezgetett, féltő gonddal ápolgatott: bizonyosan néma vádolással, szelid szemrehányással, csendes panaszszó közt hajtottátok fejeteket bús hervadásra — s indultatok pusztulásnak —, mert hiszen a nagy egyházmegye ezer meg ezer ügyes-bajos dolgával elfoglalt gazdátoknak erre a kedves, szép, szivet-lelket gyönyörködtető, emberek gonoszságát elfeledtető foglalkozásra ideje már alig futhatott. Igen, mert ő ezt vallotta ama nagy apostollal, Pállal: „semmivel nem gondolok; az én életem is nékem nem drága, csakhogy elvégezhessem örömmel az én futásomat, melyet vettem az én Uramtól, a Jézus Krisztustól . . .“ * Husvétkor még ott hirdette kedves templomában a feltámadás igéit, az örök élet reménységét, gyöngélkedve bár, de azért a tőle megszokott ékesszólással s kedves, lebilincselő szónoki modorában. Hívei mondják, hogy soha ily szépen, ily megragadóan nem prédikált. Talán érezte (állítólag kifejezésre is juttatta az előérzet, a sejtelem hangján), hogy utoljára szól e földön az ő Istenének, mennyei atyjának hajlékában, az ő hívei gyülekezetének . . . s még egyszer utoljára összeszedte minden ékesszólását, hitének minden erejét, hogy elzengje hattyúdalát népe okulására, tanulságára . . . Husvét utáni héten, szerettei, barátai jóakaratu intelmei, kérő figyelmeztetése dacára útra kelt, hogy mint 24 éven át tette, meglátogassa népes egyházmegyéje szeretett gyülekezeteit. Útja elején azonban leverte lábáról több mint egy éve keletkezett súlyos természetű betegsége; ágynak esett s többé nem is kelt fel onnan . . . 1924 május 15 óta már csak egy frissen hantolt sir jelzi a lábodi új temető magaslatán : hogy Nagy Lajos, a szerelő férj, a hűséges rokon, a buzgó lelkipásztor, a fáradhatatlan esperes, a nagy elme, a nemesen érző szív nincs többé! . . . * . .. Ma, amikor fájó szívvel szemléljük, hogy a régi nemes, nagy erények — mint valami halálosan sorvasztó szél lehelletére — egymás után tűnnek s pusztulnak a földről: jól esik lelkűnknek visszagondolni a most még friss emlékezés szárnyain az ő nemes erényekkel ékeskedő, patinás alakjára, mely úgy áll előttünk, mint az igaz ember, a jó hazafi, a hű lelkipásztor, a búzgó munkás megtestesülése, szimbóluma ... A talpig becsületes embernek, az igazi kálvinista papnak, a képmutatás nélkül való őszinteségnek tipikus aiakja ő. A szeretetet az igazsággal, a méltányossággal szép harmóniába vonta mindenkor; ajkáról derűsen, zamatosán zengett az édes honi szó. Gondolkozásmódjában, beszédiben, cselekedeteiben az igazság és hűség, a békesség és jóság egymást csókolgatták . . . Jellemét igazán híven, találóan domborította ki szerető és szeretett elnöktársa, egyházm. gondnokunk, ott a jóbarát és hűséges fegyvertárs koporsója mellett, amikor azt mondotta, hogy Nagy Lajost három fővonás jellemezte: „a szerénység, a páratlan jóság, az utolérhetetlen kötelességtudás . . .“ Valóban, ha valami skeptikus elme, látva minden nemes eszménynek, magasztos erénynek pusztulását, a mai kor erkölcsi romlottságán elkeseredve, kétségbevonná az eszmények, ideálok Iétezhetését s Tamással így szólana: majd ha látom: hiszem ... — elég volna rámutatni előtte Nagy Lajos nemes vonásokból szőtt alakjára, hogy a kétkedőből hívővé váljon s elhigyje, hogy ma is lehet valaki jó, kötelességtudó s szerető szivü . . . Sajnos, távozásával eggyel kevesebb lett az ily nemes lelkek amúgy is gyér száma. * Életrajzi adatai főbb vonásokban ezek: Született Mezőcsokonyán 1856-ban, lelkész-családból. Édes atyja Nagy Sándor volt, Petőfi egykori pápai diáktársa, édes anyja Thulmon Emilia. A gimnáziumot Pápán, a theológiát Debreczenben végezte el, mindenkor kiváló eredménnyel. Tanulmányai gyarapítása végett egy évet a bázeli egyetemen töltött. Első rendes lelkészi állomása Zádor volt, honnan hamarosan, alig egy év múlva (1889-ben) a lábodi gyülekezet hívta el, Csököiybe távozott, édes atyja helyébe. Páratlan munkaszeretete s munkabírása, az egyház ügyei iránt való meleg érdeklődése hamar felkeltette lelkésztársai figyelmét is s előbb al-, majd főjegyzővé, végül 1901-ben esperessé választotta lelkésztársainak s a gyülekezeteknek szeretete s bizalma s ezt a tisztségét 24 éven át mindhalálig híven és pontosan viselte s töltötte be. Tágabb munkamezőkre is elhivattatott
