Dunántúli Protestáns Lap, 1924 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1924-04-27 / 16-17. szám
54. oldal. BELMISSZIÓ. 1924. szolgálatokat és kiküldetéseket, amelyeket ma folyton növekedő irányzatú napidíjak, úti átalányok és tiszteletdíjakért végeznek, a nagyobb egyházak lelkészei végeztek és pedig ingyen, erkölcsi kötelességből.“ Vájjon mire gondol? A szórványok gondozására? Azzal nem törődik. Megmondja nyíltan. Az egyházmegyei és kerületi adminisztráció költségeire. Ám az esperestől, úgylátszik, fél. Őt nem említi külön. Az egyházmegyei hatóságokat is respektálja — tiszteletből-e, félelemből-e, nem tudjuk. De a távolabbi hatóságokat már meg is nevezi. A püspök az s a kerület általában. „A szuperintendensek is híven teljesítették kötelességeiket és kiküldetéseiket, csak azért, mert tisztségük a révkomáromi vagy más nagyobb egyházba segítette őket. Ezt a korszakot kellene visszaidézni felekezetűnk új életre való keltése végett.“ Püspök Révkomáromban 1 Óh, mondja meg, hogyan idézhető vissza ez a kor ? Hogyan törölhető el annak az emléke, hogy a püspök esztendőkön keresztül hajléktalanul bujdosott s ráköltötte „szuperintendensei tisztére egész életének minden keresményét? Vagy talán nem is gondol olyan nagy dologra, csak arra, hogy ne itt legyen püspök, hanem ott. Miért? Hogy ne kelljen fizetni. Persze nem gondolja meg, hogy mikor Révkomáromban volt a püspök, akkor annak évi tiszteletdíja 800 (nyolcszáz) q búza ára volt, ma pedig összesen 2 (kettő) q búza árát kapja a kerülettől. „Sőt tovább megyek. Vannak olyan intézményeink, amelyek egyáltalán nem érnek a felekezetnek annyit, mint amennyibe kerülnek, mint amilyenek a kerületek és főiskolák.“ Itt se tudja, hogy a kerület egyáltalán semmibe se kerül a kerületnek. Ám a főiskolára ezt már nem mondhatjuk el. Tudom, hogy fenti citátumot örömmel olvassák azok, akik még ma is Hamupipőke gyanánt szeretnék kezelni theol. akadémiánkat többi intézményeink között, akik nem akarják átlátni, hogy egyházi életünknek szivét alkotják a theológiák s amilyen a szív, olyan az élet. Nos, hát az igazság az, hogy erre is kevesebbet áldoznak ma a gyülekezetek, mint a múltban. Gondoljunk csak azokra az elődökre, akik szájukból vették ki a falatot, testükről tépették le a ruhát, a bőrt, a húst, csakhogy legyen ez a főiskola. Ők tudták, hogy apostoli munkásokat csak így lehet nevelni. Tudták, hogy az egyház elsősorban egyház s mint ilyennek, elsősorban jó lelkipásztorokra van szüksége. De hogyan gondolja ő az apostoli munkások nevelését? „Ha az egyetemeken 4—5000 egyetemi hallgató sikerrel elvégezheti tanulmányait, vájjon nem lehetne-e 3—400 között mozgó papnövendékeinket is egy theol. intézetben kiképezni.“ Nem régen hallottuk, hogy szegény felvidéki testvéreink valami pópaképző jellegű intézetet akarnak létesíteni és összefacsarodott a szivünk. Most itt meg azt javasolja egy radikális operatőr, hogy az ellenkező végletet csináljuk meg. Vájjon mit gondol ő, kicsoda a lelkipásztor? Közönséges hivatalnok, akinél mindegy, akármilyen a lelkülete? Apostoli munkásokat nem csak képezni, de nevelni is kell. Sőt elsősorban nevelni kell. Nem az a baj, hogy sok theológiánk van — bár még több volna! —, hanem az, hogy egy olyan theológiánk sincs, amely a lelkészképzés elemi szerveivel és eszközeivel el volna látva. Itt a betegség egyik oka. Ez ellen adjon labdacsot a patikárus úr. Bizony, bizony nem követnek el balgaságot azok a külföldi testvéreink, akiknek az az ideáljuk, hogy minél több lelkészképző intézetük legyen s azokban minél kevesebb ifjút minél több és minél jobban tehermentesített professzorok neveljenek apostoli munkásoknak. Az egyházra nézve ez a legjobb üzlet, a legjobb tőkebefektetés. De ne vitatkozzunk. Mindezekkel nem törődik a labdacsok készítője. Neki csak egy témája van: ne kelljen fizetni. Ezért még tovább megy. „Gimnáziumot se kellene annyit fenntartanunk, mint amennyi van. Követnünk kellene a zsidók okos példáját, akik ahelyett, hogy pénzüket zsidó gimnáziumok fenntartására pazarolnák el, a felekezeti és állami tanintézeteket felhasználva oly nagy számmal dobják gyermekeiket a tanulói pályára, hogy szükség volt a numerusz klauzuszra. Bárcsak felekezetűnkkel szemben is ezt kellene alkalmazni 1“ Ehhez már nincs szavunk. Ehhez már kevés volna a szó . . . Most jön a zsinat. „A folytonos zsinattartásokra sincs szükségünk. A régibb időkben elődeink 30—40 évi időközökben tartottak egy-egy zsinatot és felekezetűnk jobban virágzott, mint a mai időben. Különben attól félek, hogyha folytonosan zsinatolnak, végre egészen elzsinatolják a mi felekezetűnket“. Szegény zsinat. Eddig azért bántották, mert nem csinál semmit, ami igaz is. Most meg az a baj, hogy folytonosan zsinatol. íme ezek azok a labdacsok, amelyeket „vezérkedő embereinknek“ figyelmébe ajánl a csodadoktor. Szóljunk-e még róluk valamit ? Eszünkbe jut az egyszeri ember álma. Valamikor jobb napokat látott, most beköszöntött hozzá az ínség. Álmában megjelent előtte a Sátán és azt magyarázta neki, hogy a kéz, a láb, a fej, a szív szívják el a gyomorból az erőt. Vágja hát le ezeket s akkor a gyomor vidáman élhet tovább. Az éhező ember már látta is magát fej nélkül, kéz, láb nélkül és szív nélkül. S a gyomrát rakta tele, tele. De mintha feneketlen lett volna a gyomor. A nyitott ereken keresztül elfolyt minden erő, amit a gyomor kikészített. Nagy vértenger, szennyes, habzó vértenger vette körül s ezen úszott ő, mint üres hólyag, a gyomorember. Már-már elmerült a vérhabokban ... erre felébredt. Azt hittük, hogy eltitkolta álmát s ime a gyenge labdacsokban elénk tálalja, csak a végét hagyja el. Szüntessünk meg minden fizetést, csak egyet ne, az övét. S velünk el akarja hitetni, hogy itt megállana a folyamat. Nem. Mi ismerjük az álom folytatását is. Ez öngyilkosság. A legraffináltabb és a legkegyetlenebb öngyilkosság. Egy emberöltő s azon a helyen, amelyen ma a ref. egyház harcol a létért, habzó tenger hullámozna s rajta a megmenteni vélt üres papi gyomor úszkálna.
