Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-05-20 / 20. szám
Harmincnegyedik évfolyam. 20. szám Pápa, 1923 május 20. 7 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. .................................................... ................................................ FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- Ä FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. ©ÍS a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a A vigasztaló Szentlélek. Azok között a funkciók között, amelyeket a Szentlélek végez az Úr szerint, talán egyik sem áll hozzánk, magyarokhoz, most olyan közel, mint a Szentiéleknek az a megjelölése, hogy Ő kiváltképen a Vigasztaló. Elaléltunk a sok csapás és szenvedés folytán, melyeket a saját és mások bűnei okoztak, csak napról-napra tengetjük életünket, nem tudván semmi biztosat, hogy mit hoz reánk a holnap. Néha egy-egy reménysugár villan fel a láthatáron, de hamarosan sötét lesz újból minden. Mi reformátusok, most érezzük valóban Kálvinnak, akit a Szentlélek theologusának mondanak, a tanítása jelentőségét. így volt ez mindig az Egyház történetében is, amikor reménytelen volt minden, akkor rájöttek az emberek, hogy az ügy, melyért harcolnak, Isten ügye is és Isten nem fogja harcosait cserben hagyni. Csak gondoljunk az első pünkösd eseményeire. A kis csapat nem tudta mitevő legyen, még mindig hitetlenkedett, ott volt már előtte a feltámadás nagy ténye, mely világossá tette előttük, hogy Isten belenyúl a történelembe, ők mégis bátortalanok, félénkek voltak, de az Úr beváltotta Ígéretét, elküídötte a Vigasztalót. Az bizonyos, hogy senki úgy nem tud vigasztalni, mint Isten. A Szentlélek vigasztalása nem olyan, mint a mienk, embereké, mi azzal biztatjuk a bánatosakat, hogy bele kell nyugodni, hogy majd megváltozik a helyzet. A Szentlélek tényleges erőnek az adója. Ha Őt befogadjuk, már megváltozott a helyzet, másként nézzük a világot, másokká lettünk mi magunk is. Áldott Szentlélek, jöjj hozzánk, szegény magyarokhoz. Vigasztalj meg, ahogy csak Te tudsz. Rázz fel, állíts talpra, öltöztess erőbe és vigy diadalra. Jövel Vigasztaló Szentlélek Úr Isten! Válasz dr. Antal Géza: A holland intervenciók történetéhez cimü bírálatára. Mindenesetre hálás köszönettel tartozom illusztris bírálómnak, hogy a Századokban közölt tanulmányomat (Hop Jakab bécsi holland követ intervenciója 1698— 1700.) ismertetni szíves volt, azonban ez ismertetésből az olvasó könnyen azt a benyomást nyerheti, hogy én teljesen hamis képet rajzoltam abban erről a témáról, miért is kénytelen vagyok kifogásaival foglalkozni. Mindenekelőtt konstatálom azt, hogy ha cikkem alárendelt jelentőségű részében fordulhatott is elő kisebb elírás, ami mindenkivel, még illusztris bírálómmal is megeshetik, — de a lényegben nem tévedtem, amit igazol az is, hogy illusztris bírálóm által a Nieuwe Rotte rdamsche Courantban közölt ismertetése cikkemnek is teljesen fedi az általam elmondottakat és semmi újabb adatot nem tartalmaz, holott ő is foglalkozik munkájában ezzel a kérdéssel. Cikkem ellen emelt kifogásai csupán annak bevezető részei ellen irányulnak, amihez levéltári kutatás — ahogy ő is elismeri — nem kellett s így ama megállapítása, hogy „a levéltári munka nem oly egyszerű *, rám bizonyára nem vonatkozhatik, mert hisz a levéltári rész ellen kifogást nem emel. Általam rendkívül nagyra becsült bírálóm megjegyzi, hogy én tévedtem, amikor azt írtam, hogy Hamel Bruyninx Gerard 1669-ben foglalta el bécsi követi állását. (Az általa irt 1689. évszám bizonyára tolihiba, mert nálam a szövegben 1669. áll.) Én azonban nem ezt irtain, hanem azt, hogy „Hamel Bruyninx volt ott (t. i. Bécsben) 1669 óta követ“* ami megfelel a valóságnak, mert ebben az évben nevezték ki oda követté, tehát ő de jure 1669 óta a bécsi udvar holland követe. Ez olvasható rövid életrajzában, de meg a Staten Generaai határozataiban is. Hogy — valami oknál fogva, ami felett, úgy emlékszem, a rendi gyűlésekben diszkussziót is folytattak, nem foglalta el előbb hivatalát, mint 1670-ben, azt meg lehetett volna említeni, ha a fősúly rajta s nem Hopon lett volna, de mert a hivataloskodás késő dátuma a hivatali kinevezés, így ezt adtam. így jár el, hogy csak egy holland példát említsek, Japikse is (Staatk. gesch. v. Nederland, 270. o.), amikor Hop thesaurier-generaali tisztségét 1699 óta számítja, s nem azóta, amikor azt tényleg elfoglalta. Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy tényleg „követtársa“ volt-e vagy sem Hop Hamel Bruyninxnek, affelett lehet vitatkozni, de a dolog érdeméhez közelebb nem jutunk, mert nemcsak Hopnak volt extraordinaris envoy e (rendkívüli követ) a cime, hanem magának Hamel Bruyninxnek is, 1688-ban már 12 év óta. Az
