Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-04-22 / 16. szám
62. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. !923. met, elismerést itt tanúsítottak iránta. Ami barátságok itt melegítették epedő szivét hű viszontbarátságra. Kimaradnak ami diadalokat itt aratott a képzőtársulatban, gyengébb versenytársaitól tán irigyelve, de a legjobbaktól emelve és magasztalva. Kimarad minden, amiért itt lelkesedett s ami lelkesedést és reményt itt keltett.. . Semmi sem marad meg pápai életéből, még a Griff-vendéglőbeli Thália-oltár papnőjéért fellobbant naiv szerelme s fájó csalódása sem. Még a Fromm zsidónál csapott diák-lakoma sem. De még az a karcer sem, melyben ötödmagával, köztük versei leglelkesebb csodálójával, Kozma Sándorral volt becsukva s melyben az „Öt jómadár“ cimü bohó szindarabkát rögtönözte és el is játszotta fogolytársaival. 4 Természetes, hogy mindezekkel együtt, mindezeknél epochálisabb pápai öröme és dicsősége, melyet első nyomtatásban megjelent verse Pápán szerzett neki, szintén elmarad. Ugyebár, mire végigképzeljük mindezt, úgy érezzük, hogy mindez elképzelhetetlen. Hogy lehetetlen Petőfit Pápától, Pápát * Petőfitől elszakítani. De ha magunkra erőszakoljuk is a képtelen feltevést, hogy Petőfi tüneményes költői pályájából, mely mindössze hét-nyolc esztendőre tehető, éppen az úttörő kezdetnek, az iránytalálásnak kétszer is megtoldott esztendeje nem az lett volna, ami volt — el lehet-e aztán képzelni azt is, hogy egész dicsőséges további pályája mégis szakasztott az lett volna, ami lett? Nem, nem és nem! Ezt az elképzelést már sehogy sem tudjuk magunkra erőszakolni. Hiába hisszük, sőt tudjuk, hogy Petőfi rendkívül nagy géniusza Pápa nélkül is épp oly hatalmas lett volna bárhol, bármi korban, akármilyen emberek és viszonyok közt, mint amilyennek a gondviselés alkotta, — az, hogy a pápai kezdet nélkül miként és hova fejlődött volna s elérte volna-e s mily csodás módokon érte volna el a magához méltó dicsőséget: örök, megfejthetetlen titok. Fényes bizonyosság ellenben, hogy Petőfi nagy géniusza a legtökéletesebb dicsőséget érte el azzal a küzdelmes, de éppen a géniusz kifejlődésére és megdicsőülésére eleveelrendelt sorssal, melynek Pápa is eleve elrendelt fontos forduló pontja volt. így fordult az ifjú ide-oda tévelygő bizonytalan útja az egyenes, biztos, magasba vivő költői pályájába. Igen! itt Pápán bontotta ki szárnyait Petőfi. Innen ragadták azok mindig fel, fel, mindig feljebb az egek felé. Itt kezdődött a dicsősége, amely minden magyar részére ünnepi évvé avatja a folyó esztendőt, születésének századik évfordulóját. A mai nap is, március idusa, melyen mi, az ő egykori iskolájának új nemzedékei, büszkén ünnepeljük őt, a magyar történelemben örökre az ő dicsőségének egyik nagy és szent napja. Nem ez a nap tette őt dicsővé, — ő tette dicsővé ezt a napot. Ezen a napon zengte ő, röptében már igen magasra emelkedve, a „Talpra magyar“-t. Aztán még magasabbra lendült. Már nem is mint dalos madár, hanem mint harci sas. Repült, repült oda, hol a dalt elnyeli „az acéli zörej, a trombita hangja, az ágyudörej . . .“ A magyar költő dicsősége már teljes. íme, már ott küzd, ledobva lantját, karddal kezében a hazáért! A nagy magyar költő már nagy magyar hős. Ez már több, mint dicsőség; ez maga a megdicsőülés. Mind közelebb, közelebb az éghez, ott sejti még a szem a fenséges tüneményt. Egyszerre elvakúl az emberi szem. Valamely óriási fényözön csapott rá s nem látja többé a költőt, a hőst. Hová lett ? — Meghalt ? ... Ki látta őt holtan valaha ? . . . Senki !• Nem halt meg. Isten hajolt le érte a megnyíló égből s felölelte az örök fénybe, a halhatatlanságba, hogy eleveelrendelt sorsa beteljesedvén, tökéletes legyen. Hogy mi annál áhítatosabban dicsőítsük mythikus költő hősünket, itt Pápán és a magyar hazában mindenütt! Az Egyetemes Tanügyi Bizottság gyűlése. Iskolaügyünk legfőbb kormányzó hatóságának, az egyetemes konventnek szakszerve f. hó 9—10. napján tartotta meg szokásos évi gyűlését Budapesten s több olyan ügyet tárgyalt le, amelyek méltán tarthatnak számot a közérdeklődésre, sőt olyan ügy is került elő, amelyet egyenesen szenzációs jelenetek vezettek be; értjük a felekezeti jogakadémiák megszüntetésének kérdését. Tudvalevő, hogy a közoktatásügyi minisztérium az ország leromlott anyagi helyzete miatt arra a veszélyes útra lépett, amely éppen nem a kultúra fejlesztésére vezet; nem csak nem tart lépést fizetések dolgában pénzünk elértéktelenedésével, hanem az iskolafenntartók segélyezését is szüntetgeti, ami egyenesen végzetes következményekkel járhat nemzeti életünkre. Mert ha a környező bajokkal szemben kulturális fölényünket elvesztjük, ezzel kétségessé lesz még az a nemzetközi súlyunk is, amivel a kedvezőtlen viszonyok mellett eddigelé bírunk. Ennek az elszomorító tanügyi politikának gyümölcseként jelent meg azon rendelet, amely felekezeti jogakadémiáink tanári fizetéskiegészítéseit f. évi junius hó 30-án akarja beszüntetni. Egyházunk a maga erejéből jelen három jogakadémiánk fenntartását nem vállalhatván, előtérbe nyomúlt azok egységesítésének, azaz két jogakadémiánk megszüntetésének kérdése. Most aztán megmozdúl az életösztön s megindúl a verseny, hogy melyik maradjon meg. Első sorban az anyagi erők összeszedésére gondolnak a versenytársak, így homloktérbe kerül Kecskemét és Sárospatak. Kecskemét városa öt tanszék ellátását vállalná a VII. fizetési fokozatig menő
