Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-04-22 / 16. szám
Harmincnegyedik évfolyam. 16. szám. Pápa, 1923 április 22. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ....................................................... Megjelenik minden vasárnap. ............................................ —............................................ FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ............................................... FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. a TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. a Petőfi és Pápa. Irta: Kozma Andor. (Folytatás és vége.) Ma már ez nem baj, csak irodalomtörténeti érdekesség. Azt az igazságot pedig, hogy Petőfi már pápai diákul rátette lábát magas költőkirályi trónjának első lépcsőfokára, annál kevésbbé ingathatja meg, mert hiszen ő maga is pápai „Borozó“ versének nyomtatásban megjelenésétől számította költői pályáját. Hát nincs-e oka Pápának, ennek a főiskolának, e főiskola minden professzorának és diákjának Petőfivel büszkélkedni? Bizony, az én boldogult apám, aki itt diáktársa, bámulója s nyilvánosságra törekvésében buzdítója és támogatója is volt Petőfinek, haláláig büszke volt rá. Engem is arra tanított, mikor ide adott kisdiáknak, hogy büszke lehetek rá, ha abba az iskolába járhatok, melynek egykor Petőfi is diákja volt. Itt, a Bocsorháznál három esztendeig szintén mindig ugyanezt hallottam. Belém is rögződött, vérré vált bennem kiirthatatlanúl. Megvallom, hogy az én irószobám falán, szemben Petőfi arcképével, a pápai képzőtársulattól nyert tagsági oklevelem függ berámázva. Egyéb kitüntető irodalmi diplomáimat tisztelettel fiókomban tartom, de a pápai diákságom bizonyságával, éppen szemben Petőfivel, nyilvánosan büszkélkedem. Néha aztán elképzelem, hogy a Petőfi-kép tekintete a pápai diákdiplomára néz. S ebből a képzelgésemből, a gondolatkapcsolódások során mindig eljutok ahhoz a kérdéshez : vájjon Petőfi pápai diáksága pusztán véletlenség volt-e, melynek e nagy géniusz dicsőségében semmi része, avagy az isteni gondviselés eleveelrendelése, hogy ezt a nagy géniuszt a dicsőségéhez elvivő legalkalmasabb útra terelje? Nehéz e kérdésre felelni, míg nem tisztázzuk azt az általános kérdést, hogy az Isten adta nagy géniuszok teljesen függetlenek-e a földi sorstól, melybe kerülnek. Bizonyos-e, hogy minden körülmények közt és minden körülmények . ellenére is, a maguk benső őserőinél fogva, egyaránt és egyenlő módon okvetlenül érvényesülniük kell? Erre a kérdésre már könnyű felelni. A felelet pedig határozott „nem!“ Mert nincs, aki ne tudná, hogy e véges, küzdelmes földi világon több a rügy, mint a bimbó; a bimbó több, mint a virág; a virág több, mint a gyümölcs — és: „sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak“. Ez a kétséget nem tűrő örök törvényszerűség egyenesen ránk kényszeríti a hitet, hogy a választottaknak, vagyis a velük született géniuszuk teljességével dicsőén érvényesülőknek nemcsak tehetségük, hanem e tehetség megóvására és kifejlesztésére legalkalmasabb sorsuk is eleve el van rendelve. Ha még oly küzdelmes, keserves is valamely sors, de elviszi a nagy géniuszt a hozzá méltó legnagyobb dicsőséghez, akkor az a sors istenien tökéletes. Abban mindennek úgy kellett történnie, amint történt, mert ha bármi máskép történik vala, már hiányzanék valami a tökéletességéből. Ám képzeljük el, hogy a korán rokkant „sárga pity kés, zöld hajtókás közlegény,“ a tizennyolcesztendős Petőfi nem kerül vala Pápára. Mi marad ki akkor az életéből? Számítsuk fel. Petőfit sohasem leheli körül ennek az ősi, tősgyökeres, de mégis nyugati magyar városnak atmoszférája, melyben a faji és nemzeti áramlatok az európai művelődés áramlataival egyesülnek. Petőfi soha nem lép be a pápai ókollégiumba, a nemes magyar humanisták puritánul egyszerű, de gazdag szellemi kincseket osztó iskolájába. Soha nem ismer meg olyan tipusu professzorokat, mint Bocsor István, Tarczy Lajos és más hasonlók, akik amellett, hogy nagy tudósok, szabadságszerető erős magyarok s megszemélyesítői annak az egyetlen igaz demokráciának, mely az erkölcsi és értelmi kiválóságot joggal emeli a szüleletés, rang és vagyon kiváltságai fölé. És sohasem ismeri meg Petőfi diáktársakul Jókai Móficot, Kerkapoly Károlyt, Kolmár Józsefet, Kozma Sándort és a többieket, akik éppen akkortájt alapított képzőtársulatuk szerény körében szinte ugyanolyan lelkesedéssel lendültek neki a magyar irodalom kultuszának, mint egykor a nemes testőrök Mária Terézia fényes udvarában. » Szóval, minden kimarad Petőfi életéből, még pedig annak legfogékonyabb gyermekifjúi szakából, ami itt Pápán történt vele. Kimarad, amit itt ismert meg, itt tapasztalt, itt tanult. Ami jóakaratot,' figyel-
