Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-12-16 / 50. szám

62. oldal.

BELMISSZ1Ó.

1923.

fogultság, amely azt mondja a kívülállónak: mivel nem úgy gondolkodói, 'mint mi, elveszett hitetlen vagy. Kifejlődik közöttük a lelki kevélység s mivel különbeknek vélik magukat, megítélik, megvetik a többieket és elzárkóznak előlük. Foglyul ejti őket az önzés: csak a saját kis körük érdekeivel törődnek, a maguk szűk világába zárkóznak és elfordulnak a tömegektől. Annyira belemelegednek a saját üdvösségük keresésébe, hogy nem érdeklődnek senki iránt, aki körülöttük él és nem törődnek a világ hétköznapi dolgaival. S a vége az, hogy a begubózott kör leválik az egyház testéről. Kétségkívül fenn áll ez a veszedelem épúgy, mint az a veszedelem is, hogy ha nem teszünk semmit, akkor meg a hitetlenség szakadárjai hagynak ott minket, vagy azok, akik hiába várnak az egyháztól valamit, amire lelkűknek szüksége volna. De nem gondolják végig a maguk következtetését azok, akik ebből arra a megállapodásra jutnak el, hogy tehát legjobb semmit se tenni, a bibliával meg épen ne menjünk a nép közé. Aki ezt állítja, az azt mondja, hogy a református keresztyénség nem bibliai keresztyénség, hogy itt a hitnek a zsinórmértéke nem a szentirás. Ha a bibliatanulmányozás magúban véve és szükségképen kivezetne ebből az egyházból, akkor én egy percig se maradnék ennek az egyháznak a tagja. De a tapasztalat azt mutatja, hogy épen megfordítva, a biblia elhanyagolása vezet ki ebből az egyházból, épen azok nincsenek tisztában ennek az egyháznak a lényegével és céljával, akik nem forgatják a szentirás lapjait. És azt se tudom megérteni, hogy ha a múltban, akkor, amikor egyetlen fegyverünk volt a szentirás, annak tanulmányozása nem vezetett szektáskodásra, akkor ma mért vezetne arra? ügy gondolom, hogy több ebben a kifogásban a lustaság palástolása, mint az igazság. Azonban megengedem, hogy bizonyos körülmények között fennáll ez a veszedelem. De abból, hogy valami veszedelemmel jár, ha nem vigyázunk, nem következik az, hogy ne csináljuk, legfeljebb az, hogy vigyázzunk. Abból, hogy néha vonatkisiklás történt, józan ember nem vonja le azt a konklúziót, hogy soha se ül vonatra. A bibliakörök történetében láthattuk, hogy ez a veszedelem nem szükségképi következménye a bibliaköröknek, sőt nagyon is kivételes jellegű, azt is mondhatnék, hogy mindig a vezetőtől függ. A gyülekezeti bibliakörök vezetője pedig a lelkész. Neki kell tehát vigyáznia s akkor egész nyugodt lehet, hogy a faira festett ördög nem elevenedik meg. Óvakodnia kell elsősorban is attól, nehogy valami exkluzív kört alakítson, amelynek tagjai úgy tekintenek a gyülekezet többi tagjára, mint elveszettekre. Abban az esetben, ha nem volna gyülekezet, hogy ha egy mássá perditionis-ból kellene kiszakítanunk egy kis részt, hogy ezt megmentsük, helyén volna az, ha bezárnánk az ajtókat és ablakokat és nem engednénk, hogy a kör érintkezésbe jusson a külső világgal. De ha gyülekezeti munkát akarunk, — a lelkipásztor pedig nem is akarhat mást — ha

értékesíteni akarjuk azt a tőkét, amit a meglevő gyülekezeti élet és vallásos hagyomány jelent, akkor ki kell tárni az ajtót is, az ablakokat is, hogy hadd áradjon a kis kör levegője szerte-széjjel és hadd szívjon abból magába a nagy kör, a gyülekezet is. Az Isten árasztja a maga napsugarát gonoszokra és jókra egyaránt. Jézus a maga munkájának korlátjául a föld végső határait jelöli meg, nem ismer privilégiumokat, mindenkihez jött. Úgy kezeli az embereket, a iegbűnösebbekeí is, mint testvéreit és ezzel a szeretettel átalakítja őket. Azt mondja : jer, szeretlek téged, új életet adok. Az exkluzív körök tagjai pedig könnyen abba a veszedelembe jutnak, hogy megfordítják jézus módszerét és azt mondják az embernek: ha megváltozol, szeretni foglak. Az exkluzív köröknek nincs hódító erejük. Nemcsak azért, mert tagjai annyira féltik a saját üdvösségüket, hogy nem mernek a „hitetlenek“ közé keveredni, hanem azért is, mert elzárkózva a világtól és elmerülve a saját szűk birodalmuk sokszor fülledt levegőiébe, önmagukat teszik meg eszménnyé, a maguk élményeit és szokásait tekintik normáknak mások hitéletének megítélésénél és mindenkit a maguk képére és hasonlatosságára akarnak formálni. Kialakulnak életükben bizonyos külsőségek, amelyeknek náluk egyéni lelki alapjuk és okuk van és ezeket akarják rákényszeríteni másokra, azokra is, akiknél nincs lelki alapja, vagy szükséglete azoknak a külsőségeknek. A saját egyéni lelkiismeretük pl. kötelességükké teszi az alkoholról, vagy a dohányzásról való lemondást s ezt és az ezekhez hasonlókat általános szabállyá akarják tenni, mini a hit ismertető jeleit. Természetes, hogy az ily követelésekkel elriasztják maguktól az embereket, igy mindig jobban magukra maradnak, provokálják a gúnyt és üldözést, ami még zárkózottabbakká teszi őket, mert úgy érzik, hogy igazuk van (és igazuk is lehet magukra nézve), a vége azután az, hogy meghasonlanak a külső világgal, az egyházzal s a szektákhoz menekülnek. De azonnal paralizálva van ez a veszedelem, ha a gyülekezet minden tagja előtt nyitva áll az ajtó, ha nem egyesületet, de olyan közösséget teremtünk, mely a gyülekezeti munkát tartja szem előtt, mely ég a vágytól, hogy éltető erőket árasszon ki a gyülekezetbe. Ez az utóbbi biztos védelem az elposványosodás ellen. Legyen tehát a célunk a munkára nevelés. A végből alakítsuk meg a kört, hogy neveljünk gyülekezeti munkásokat. Legyen kiindulópontunk a saját egyházunk felemelése, ismertessük meg a kör tagjaival azt, hogy mikép éltek a múltban a mi őseink, milyen volt régen a gyülekezeti élet, állítsuk eléjük a gyülekezeti élet eszményét, értessük meg velük, hogy ezt munkálni kell mindenkinek, mert „királyi papság, szent nemzet“ vagyunk s hogy ennek munkálására nemcsak jóindulatú emberek kellenek, hanem olyanok, akik a szentirásból erőket szívnak magukba, öntudatos hittel rendelkeznek és ápolják egymás között a testvéri szeretetet. Hívjuk fel a figyelmet minél gyakrab-