Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-10-14 / 41. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 41. számához. (I. évf., 7. sz.) BELMISSZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Gyakran talán Írástudó vagyok, aki a Mózesszékben ül. Innét beszélek és megmondom az embereknek, hogy mit keil cselekedniük. De magamra nézve mértékül fogadom-e el a kötelességeknek azt az eszményét, amelyről néha oly nagy lelkesedéssel beszélek és nem rettenek vissza attól, hogy feltárjam annak egész teljességét? Mindenki, aki beszél, vagy ir, nem rohan-e abba a nagy veszélybe, hogy teljesen a beszédre koncentrálja erőit, csak az értelmét művelje, azaz elhanyagolja a cselekvést a szónoklás kedvéért és az élet teljességét elvont gondolatokért ? Uram könyörülj rajtam! Gratry. A bibliatanulmányozó körök története. Ha a bibliakör, vagy a bibliaóra elnevezés nem is oly régóta ismeretes az egyházi életben, maga az a dolog, amit jelent, t. i. a Szentirás építő előterjesztése és megbeszélése egykorú a keresztyénséggel. Sőt már a keresztyénség előtt, a zsidó zsinagógában is találkozunk vele, ahol szombat esténkint a törvényből és a prófétákból egyes részeket felolvastak és megmagyaráztak. Egy ilyen körben, az írástudók lábainál találkozunk először a gyermek Jézussal. Ezek a körök tették lehetővé, hogy Pál apostol beszélhetett a zsinagógákban, mert ha valami más helyről való Írástudó vetődött oda, azt is megkérték, hogy szóljon a gyülekezethez. Különben minden gyülekezet súlyt fektetett arra, hogy legyen legalább egy Írástudója, aki az Írást magyarázta, a gyermekeket tanította és az egész gyülekezet gondozását végezte. Ugyanez az eljárás az őskeresztyén gyülekezetekben, ahol a rendes istenitiszteleten kívül a hívek házankint is összejöttek intim, testvéri körbe hitüknek erősítésére. Amit didaskaliának neveznek, az se volt más, mint az irás építő magyarázása. A második században az istenitiszteleti összejöveteleken a lektor részeket olvasott fel az ótestamentumból, vagy a már ismert újtestamentumi iratokból, amelyeket a püspök vagy valaki más megmagyarázott. Ezeket a magyarázatokat homiliáknak nevezték, ami beszélgetést, bizalmas társalgást jelent. Ez a homilia nem volt más, mint amit ma a bibliaórákon végeznek. Később a pogány retorika hatása alatt előállott művészi szónoklatok kiszorították az egyszerű irásmagyarázatokat. A középkori egyház istenitiszteletében pedig még a prédikáció is háttérbe szorult. Ha nem is veszett ki egészen, más volt ez a maradék is, mint irásmagyarázat. Bizonyos azonban, hogy a századok sötét sorozatán keresztül mindig voltak nemcsak bibliát olvasó egyes emberek, de titokban közösségek is, talán kolostorokban, talán rejtekhelyeken. Végtelen hálával tartozunk ezeknek az ismeretleneknek, akik az első keresztyénektől elvezették az igazság aranyfonalát a reformációig. A reformáció teljes jogaihoz juttatta a Szentirást. Ez lett a hitnek forrása és zsinórmértéke. Természetes tehát, hogy az irás ismertetése és megértetése képezte a kultusz gerincét. A prédikációk azt adták, amit a mai bibliaórák: az ige kifejtését és alkalmazását. Isten szól nekünk és ezt meg kell értenünk: ez képezte Kálvin igehirdetésének alaptónusát. Nem az emberi szükségletekből indult ki, hogy az igében találjon ezekre orvosságot, hanem az igéből, hogy ahhoz szabjuk a mi életünket. Mert az ige az Isten szuverén akaratát hozza el mi hozzánk és kényszerít arra, hogy meghajoljunk előtte és olyanná váljunk, amilyenné az követeli. De ezenkívül mindkét irányú reformációban jelentkezett az a törekvés, hogy a Szentirást a vasárnapi prédikáción kívül is belevigyék a gyülekezet életébe és létesítsenek olyan alkalmakat, amelyeken az irás intimebb, közvetlenebb megtárgyalása foglalja el a főhelyet. Luther alkalmazkodott a római egyház rendjéhez, de azt a meggyőződést vallotta, hogy nincs keresztyén istenitisztelet Isten igéjének hirdetése nélkül. Ezért azt akarja, hogy a hajnali misén, reggel 4 vagy 5 órakor Írást olvassanak és pedig úgy, hogy lassankint az egész bibliát végig olvassák. A bibliaolvasás pedig úgy történjék, hogy a tanulók és a pap, vagy valaki más egyenkint, kettesével, vagy kórusban felváltva olvassanak. A felolvasott részt azután megmagyarázza a lelkész. Ez a kettő együtt legfeljebb fél óráig tartson. A „Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes“ c. iratában vasárnapokra és ünnepnapokra három prédikációt vett fel. Reggel 5 vagy 6 órakor a leveleket, 8, vagy 9 órakor az evangéliumokat, délután pedig folytatólagosan az ótestamentumi könyveket kell magyarázni. Hétfőre és keddre a katechizálás tűzi ki a tízparancsolatról, a miatyánkról, a hitvallásról, a keresztségről és az úrvacsoráról, szerdára Máté evangéliumának, csütörtökre és péntekre az apostoli leveleknek magyarázatát, szombat estére pedig János evangéliumát bűnbánati előkészítőül az urasztalához járulóknak. Ezen kívül Luther „mindazoknak, akik komolyan akarják venni keresztyén nevüket és el vannak szánva arra, hogy beszédjükkel és életükkel bizonyságot tesznek az evangéliumról“, ajánlja „talán magánházakban az imádságra, bibliaolvasásra és különböző kér. munkákra szentelt intim összejövetelek tartását“. Azt mondja, hogy ezek lennének a legjobb alkalmak a testvéries fegyelem gyakorlására. Ha ez az utóbbi nem valósult is meg, sőt maga Luther se vitte keresztül, mert mint maga mondja, „jelenleg nincsenek hozzá alkalmas embereim“, a lutheri egyházakban a legtöbb helyen megmaradt a hétköznapi egy vagy két biblimagyarázat, amelyeken az írást folytatólagosan tanulmányozták. Alkalmat ad
