Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1923-10-07 / 40. szám

Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 40. számához. (I. évf., 6. sz.)

BELMISSZIÓ

Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő.

A gyülekezet.

III. Az út a mai gyülekezettől az ideális gyülekezetig.

A következőkben saját terveimet óhajtom papirra vetni, valamint az előbbiek is saját tapasztalataim, megéléseim s reményeim. Hat évi Ielkipásztorkodás után — egy helyen —, amely idő alatt százszor és ezerszer tapasztaltam a terep módfeletti súlyos problémákkal teli állapotát és amely idő alatt sokszor állottam tanácstalanul, végtelenül egyedül, terveimmel, s egyúttal átéltem a csüggedés és kétségbeesés minden kinját (bár végkép sohasem csüggedtem el, mert mindig újra kezdtem a dolgot), — végre kezdek tisztán látni és terveket szőni a terep biztosabb ismeretével, a lehetőségekkel jobban számolva. (Nem lehetetlen, hogy e tervek újra összetörnek, de százegyedszer is neki fogok lendülni a munkának.) A falusi gyülekezeti munka végtelen súlyos problémákat rejteget magában, ezek megoldásának mintegy alapfeltétele : a csüggedetlen szilárdság. Aki csügged és hagyja megkeseredni szivét, annak vesztett ügye van. Sajnos, magamon tapasztaltam meg ez igazságot, amelyet bár sokszor hallottam másoktól, olvastam is, de amelyet magamon is meg kellett tapasztalnom, hogy elhigyjem és hogy azután keményebbé, erősebbé váljak. Kitartás nélkül nincs semmi, de különösen nincs eredmény lelki téren, egyházi, gyülekezeti munkában. „Aki az ekeszarvára tette kezét és hátratekintget, nem alr kalmas az Isten országára" — mondja az Úr Jézus. A falusi gyülekezeti munkának külön nagy nehézségei vannak (pl. a falusi ember bizalmatlansága, a falusi ember kollektivizmusa), de azt hiszem, minden nagy nehézség közül a legnagyobb, falun, a munkatársak hiánya. Még sincs teljesen ilyenekben se hiány. Igenis vannak, kerülnek munkatársak falun is, csak meg kell keresni őket, s nem kell kicsinyleni talentumaikat. Istennek még a legelrejtettebb zúgban is vannak fiai, gyermekei. Fel kell használni őket, mert egy ember nem tehet mindent, a lelkipásztor kimerül, belefárad a munkába, ha mindent neki kell tenni. Ha csak 1—2 ember is az, közösségre kell lépni vele, munkatárssá kell tenni 1 — Még egy dologgal tisztában kell lennünk a kezdet kezdetén. Sajnos, ezt is magamon kellett megtanulnom: Ne várjunk nagy és gyors eredményeket. A jövendőnek dolgozunk. Nem a magunk anyagi hasznáért dolgozunk, nem a magunk közkedveltté tevéséért, — mi alig fogjuk megérni munkánk aratását, mi szántunk (— bizony parlagon heverő földeket!) és vetünk, a növekedés, a gyümölcstermés, az aratás nem a mi dolgunk, az Úr gondja. A jövendőért dolgozunk, — mi alig fogjuk megérni

a megtelt templomokat, falvaink erkölcsi állapotának tökéletes megújulását, gyülekezetünk zömének vallásos megébredését, az egyház külső-belső felvirágozását, de mindezeket előkészíthetjük, mindezek a mi munkáink eredői lesznek, ha kitartunk és dolgozunk. Valamint a mai állapot több hosszú évtized szülötte, úgy az átváltozásba is beletelik néhány évtized, egy emberöltő . . . Emberfeletti feladatok előtt állunk, éppen ezért idő kell megoldásukhoz és még valami, hit. („Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag és azt mondanátok a hegynek . . .“)

A munkának tehát kicsiny kezdetekben, csöndben kell indulnia (ez a gyülekezeti munka természetéből folyik), azonban a presbytérium segítségével, legalább is erkölcsi támogatásával, minimális fokon: tudtával. Hát bizony sok jogos panasz van azok ellen a presbyteriumok ellen, vaskosságuk, nehézkességük, értelmetlenségük miatt. Bizony sokszor nem egyebek, mint a belső embereknek és egyházuk igazi érdekeinek nyílt ellenségei, — különösen ma saját anyagi érdekeik védői. Szó sincs róla, sok helyen megérdemelnék feloszlatásukat és helyükbe uj presbyterium választását. De nagy kérdés más lenne-e az az új ?! Nem mondom, hogy nem kell mindent megtenni hivatása magaslatán álló presbyterium kreálására, de óvatosnak, vigyázónak kell lenni másrészt. Itt csak annyi tartozik reánk ebből, hogy minden a presbyteriumon keresztül induljon, s ha lehet nemcsak azok tudtával, de munkás segítségével. Nem hiszem, hogy ne lenne minden presbyteriumban egy-egy ember, esetleg több is, aki buzgó lélekkel ne állana lelkipásztora mellé, ha a gyülekezet vallásos építéséről van szó és meg ne tegyen minden tőle telhetőt a munkát illetőleg. De nem szabad megijedni attól a gondolattól sem, hogy a presbyteriumon kívül is keressünk munkatársakat: ezt talán elérhetjük úgy, hogy a belmissiói bizottságot (lehetőleg kis számban, inkább arravaló emberekből állítva össze!) vegyesen: presbyterekből és egyháztagokból állítjuk össze és pedig olyan egyháztagokból, akikre mint munkatársakra bizton számíthatunk.

Egy percig se kételkedem afféléit, hogy ott, ahol a presbytériumnak csak egy csekély töredéke is komoly, megértő a lelkipásztor törekvéseivel szemben, jó elindulás a gyülekezeti fegyelmezés beállítása a Forgács Gyula által irt füzet irányvonalai szerint (Útmutatás a gyülekezeti fegyelmezés gyakorlására): az egyháztagok törzskönyvezése, a gyülekezeti tagoknak felvilágosítása kötelességeik felől, a fegyelmi bíróság megalakítása és a gyülekezeti tagok fegyelmezése. Ez a dolog sok egyéb üdvös hatásán kívül figyelőkké teszi az egyház tagjait, mert látják (leg-