Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-28 / 4-5. szám
14. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. ben. Jól tudom, hogy e mulasztásnak oka sokszor nem a hitben való erőtlenség, hanem az a körülmény volt, hogy az eddigi jobb viszonyok nem tették oly égetően szükségessé a munkálkodást. Isten előtt tett fogadalmukra s azokra a mélységes hitü elődökre hivatkozva, akik üldöztetések között virágzó gyülekezeteket teremtettek, a legteljesebb bizalommal és szeretettel kérem az igen tisztelt presbitériumot, az én szeretett atyámfiáit az Úrban, hogy azt a munkát, amit az egyházkerületi közgyűlés bölcsesége elhatározott, lelkesült szívvel vállalják és munkálkodjanak egyházunk növekedésére, Isten dicsőségére. Arról van szó, hogy őrködjünk a mi egyházunk kerítésein, szeressük a mi hitünk cselédjeit, gyámolítsuk az elhagyatottakat, növeljük a saját hitünket és elevenen lüktető életet vigyünk bele a gyülekezetekbe, hogy azok hétköznap is gyülekezetek legyenek és meglássék rajtuk az evangélium diadalmas ereje. Bízva a mi presbitereink hitében és egyházunkhoz való törhetetlen hűségében, még csak azt említem meg, hogy a gyülekezeti belmissziói bizottság egész működéséért a presbitérium a felelős. Neki kell azt vezetni, irányítani s minél több munkatársat keresve, kiterjeszteni az építő munkát kicsinyekre és nagyokra egyaránt. Adja a Mindenható Isten, hogy a beterjesztendő jelentésekből azt állapíthassam meg, hogy egyházunknak nemcsak dicsőséges múltja, hanem diadalmas jövendővel biztató jelene is van. Atyafiságos szeretettel maradtam Balatonkenese, 1923 január 26-án Németh István , püspök. Jegyzőkönyv a dunántúli ref. egyházkerület belmissziói bizottságának 1923 január 23-án tartott gyűléséről. Jelen vannak: Németh István püspök úr elnöklete alatt Medgyaszay Vince aielnök, Miklós Géza, Győry János, Fülöp József, Czeglédy Sándor, dr. Darányi Kálmán, Csizmadia Lajos, Pongrácz József, lie. Rácz Kálmán, Vargha Gyula biz. tagok; Kis József pápai esperes lelkész, Tóth Lajos theol. akad. tanár és dr. Vass Vince biz. előadó. 1. Elnöklő püspök úr üdvözölvén a bizottság megjelent tagjait, annak bejelentése után, hogy Kulin Sándor és Béky Tamás biz. tagok nála Írásban mentették ki távolmaradásukat, a következő gondolatokban gazdag beszéddel nyitotta meg a tanácskozást és kérte fel az előadót a tárgyalás alá kerülő ügyek előterjesztésére : „Egyházi életünkben sok olyan jelenség van, amely figyelmeztet minket arra, hogy tovább ne késlekedjünk. Periculum in mora. Bármennyire buzgón teljesítjük is lelkészi munkánkat, abban mégis sok fogyatkozás van. A legtöbb bajunknak az a forrása, hogy mi nem annyira lelkipásztorok, mint inkább prédikátorok vagyunk és ex catedra beszélünk. Ezért nem válik valósággá az a mi énekünk : „Egy halász ha prédikál, fog sok ezer lelkeket“. A mi fogásunk szegényes, majdnem semmi. Kezdtem megfigyelni a saját gyülekezetemet és arra a tapasztalatra jutottam, hogy népünk még eléggé jó, még mindig ott él lelkében az ősi hit magja. Úgy láttam, hogy a vallás hangján, a szeretettől áthatott vallásos érzés beszédével — de csak ezzel — a mi eklézsiáinkban mindent keresztül lehet vinni. Hanem annyi bizonyos, hogy a lelkész ne csak prédikátor legyen, hanem, amint régebben is történt, kapcsolódjék bele a nép vallásos életébe, keresse vele az érintkezést, érdeklődjék minden egyes család iránt, a családnak minden egyes tagja iránt. Rabul ejt ily módon minden lelket. Sok az ellenségünk minden felől. De én ezektől nem félek. Én legjobban önmagunktól félek. A fiataloknál nagy bajok és nagy hiányok vannak. Ha most, az utolsó órában, nem tesszük rá kezünket a munkára, de egész lelkünket is egyúttal, akkor a következő nemzedékeknél már nem beszélhetünk vallásos életről, az úgy szólván el fog tűnni. Nemcsak ezek a most felserdült 18—22 éves fiatalemberek, hanem már az apróbbak is viselkedésükkel kell, hogy komoly gondolkodóba ejtsenek minket. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy a lelkipásztori működést kezdjük meg a szó legszebb és igazi értelmében, tehát viseljük gondját a nyájnak, de járjunk is a nyáj előtt és ha kell, mutassuk meg, hogy mi ezért a nyájért áldozni is tudunk, áldozni mindazt, amit az Isten kegyelme nekünk juttatott, mert különben az a nyáj nem fog utánunk indulni s akkor csakugyan előáll az a helyzet, hogy ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda indul a harcba. Mielőttünk tehát most az a szent, bár sok munkával járó feladat tárult fel, hogy eklézsiáinkat abból a nagy bajból, amelynek tagadása csak reánk hozna szerencsétlenséget, emeljük ki minél előbb mig nem késő és emeljük ki a Krisztus evangéliumában való olyan buzgó forgolódással, amire talán csak a reformátorok idejéből van példa. Mert ha nem így járunk el, még ha a legnemesebb szándék vezet is bennünket, a gyülekezeti életben gyakorlati eredményt felmutatni nem tudunk. A fiatalok megnyerésénél az öregebbek segítségét kell igénybe vennünk, akik még sokat megőriztek magukban a hitből. Csak arra a tényre utalok, hogy mivel magam minden vasárnap elmegyek a templomba, már az Öregebb egyháztag mind ott van és ezek a suhancok is kezdenek megjönni. Az idősebb asszonyok már ott vannak mind, úgy hogy sok dologban úgy szólván ők maguk adják a kezembe az eszközt, hogy hogyan járjak el. Pl. fölük származott az a gondolat is, hogy csináljunk nőegyletet, legényegyletet. Ahol ilyen hangulat van, ott lehet kezdeni a munkát a sikerre való legjobb kilátásokkal. De kéz-
