Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-23 / 38. szám
Melléklet a Dunántúli Protestáns Lap 1923. évi 38. számához. (I. évf., 4. sz.) BEEMXSSZIÓ Rovatvezető: Dr. Vass Vince, akihez e rovatot érdeklő minden közlemény küldendő. Az Úr megmondja, hogy minden lelkésznek milyen őrnek kell lenni egyházában ; t. i., hogy mig az egész nép olyan, mintha aludna, a lelkésznek magas őrhelyen kell állnia, honnét messze és köröskörül tekinthet. Kálvin. A gyülekezet. 1. Az átlag református gyülekezet ma. A magyar református egyház gyülekezetei romlás szélén állanak. Minden református lelkész, — akinek éles még a lelkiismerete, — súlyos felelősséget hordoz a vállain és minden alvó lelkiismeretű református pásztornak fel kell ébrednie mély éjszakai álmából. Az éjszaka sötét és mély, amely sötét palástjával befödi a gyülekezeteket, éppen ezért jön és kell jönnie a rózsaújjú, a ragyogó, fényes hajnalnak... Minden pásztornak csakugyan pásztorrá kell válnia ma és rá kell tennie kezeit a munka ekeszarvára, s közben meg kell állania és meg kell tanulnia imádkozni : munkájáért és gyülekezetéért. Mert legyen bár sok panaszunk gyülekezetünkre, tartsuk bár sokszor lehetetlennek benne a munkát, mégis a csalódások után mindig újra kell kezdenünk a munkát, mert a hiba mibennünk van és gyülekezetünk, egyetemes egyházunk jövője rajtunk fordul meg : egyedül rajtunk, kik ismerjük a célt (mert ismernünk kell 1), — gyülekezetünk tagjainak Isten országa tagjaivá, egyházunknak Isten országa tagjává kell válniok —, s kiknek meg kell keresnünk a célhoz vezető módokat és eszközöket, s kik ismerjük a mi Urunkat: az Ur Jézus Krisztust és az ő Atyját, akik minden hatalmukkal és kegyelmükkel az ő ügyük mögött állanak. A kiinduló pont: ismerjük meg magunkat, gyülekezetünk mai állapotát, a sülyedés fokát és lássuk meg a szédületes mélységet, amelynek közvetlen közelében állunk. Pásztor, ismerd meg magadat, a gyülekezetei, melynek angyalául rendelt az Úr, súlyos felelősséggel 1 Kezdjük a dolgot a legelején. Isten országának, tehát földi exponensének az egyháznak, a gyülekezetnek is pénzre van szüksége, ha célját és önmagát megvalósítani akarja e világban. Enélkül meg nem valósulhat az. Minél több anyagi erővel rendelkezik az egyház, annál mélyebben és szélesebb körben valósíthatja meg célját. Mivel pedig — protestáns talajon — az egyház, a gyülekezet anyagi ereje hívei buzgóságától, tehát az egyház lelki életének mélységétől függ, ezért a diagnózis, amit egyházunk anyagi helyzete mérlegelése alapján megállapítunk, — helyes kell hogy legyen. Ez a mérleg pedig igen súlyos és igen szomorú. Gyülekezeteinknek egy jó része nemcsak hogy nagy, egyetemes, összefogó érdekeket — hogy csak egy párat említsek: irodalmi, missziói, szociális munkák — nem akar ismerni, de még a saját háztartása terheit is vonakodik viselni. Pedig valamikor viselte mindkettőt és pedig mily erőteljesen ! A történelmi mult a bizonyíték. De hiú dolog ezzel dicsekedni! A jelen?? A jelen dijlevélharcok tömkelegé és ahol nincs is harc, hamu alatt él a parázs: az elégedetlenség, a lappangó harc parazsa, — vagy a nagy béke ruhája közömbösséget takar, az egyházi, a lelki élet iránti nemtörődömséget. Vagy ha valaki nem Írná alá e megállapításomat, gondolja meg, minő következményekkel járna gyülekezetében az önkéntes adózás rendszerére való áttérés (a mai kényszeradózás helyett). Nem omlana-e akkor össze minden ? Pedig kétségtelen, hogy kálvinista talajon, ahol az állam jellege kath., egyébként modern politikai talajon mindenütt, ez lenne az ideális! Ijedjen meg hát gyülekezete mai állapotától az is, aki nagy bizton érzi magát és gyülekezetét és ébredjen fel és vesse kezét az ekeszarvára. Mert ugyebár az az állapot a ma uralkodó, hogy a gyülekezet, melynek */4 millió volt a budgetje 1922-ben, perselyekben és adományokban bead, adakozik Isten országára 3—4 ezer K-t, (leszámítva a harangra összegyűlt 160 ezerK-t)? Mi lenne gyülekezeteinkből, ha az állam ellenséges magatartása kivenné kezeinkből a kényszer-adózás mankóját és ráutalna a saját erőnkre? Minden pásztor gondolja végig e gondolatot a saját gyülekezetét illetőleg és vonja le a maga számára a konzekvenciákat és diagnostikáljon helyesen: gyülekezete nagy beteg. Orvos, gyógyítsd meg magadat és betegedet. Mert ha nem buzgó adakozó a gyülekezet, az onnét van, hogy nem keresztyén, nem jó református. Csak a neve az! Onnét van, hogy számára az egyház nem kincs, élet hordozója, hanem teher, — nem szeretete tárgya, csak eltűrt intézmény. Onnét van az, hogy gyülekezetünk — nagy átlagban véve — egyáltalán nem él lelki életet, sőt magjában is éppen hogy pislog a fény, a láng. Mert ha lobogó lánggal égne a mag, akkor -hódítana és életet támasztana, az élet pedig eleven, erőteljes, virágzó mind lelki, mind anyagi téren. De menjünk beljebb és vizsgáljuk meg gyülekezeteink benső életét közelebbről. Az egyház, a gyülekezet lelki, melynek lelki céljai vannak: Isten országa megvalósítása a földön és az örökkévalóságban. Minden ténykedése, munkája a nagy egyetemes célt szolgálja: templomai, iskolái, egyesületei, igehirdetése, sákramentomai, pásztorai, tanítói mind-mind e célt szolgálják. Mindezek nem célok, de eszközök, de oly eszközök, amelyektől minden függ. És hogyan állunk
