Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-23 / 38. szám
14. oldal. BELMÍSSZIŐ. 1923. ezekkel? Templomai jórészt konganak az ürességtől. A gyülekezet, amelynek 1200 lelke van, templomában vasárnapi délelőtti istenitiszteleteken nyáron 50—60 lélek (legfeljebb 100) szokott lenni, néha jóval kevesebb még ennél is, télen a maximum 250—300 lélek — 150—200 minimummal. Néhány nagy ünnepünkön megtelik a templom zsúfolásig, de csak akkor. S állítom, hogy az a látogatottság még a jobbak közé tartozik, mert vannak ennél sokkal rosszabbak is! Az urvacsora-osztás alkalmai kevesek és még azok se használtatnak ki kellőleg, némely alkalommal alig van urvacsorázó (mindössze néhányan), máskor 200—300 közt váltakozik. Az igehirdetésnek nem igen mutatkozik hatása híveinknél. Kétségbeejtően úgy van, mint az Úr Jézus tanított a magvető példázatában az útfélre esett mag sorsáról. Nagy ritkán, ha megemlegetik beszédünket, vagy valamely gondolatát s akkor is csak leginkább külsőségeit, mellékes motívumait. Hatástalanságának legélénkebb bizonyítéka falvaink s gyülekezeteink mai erkölcsi állapota: a vasárnap hétköznappá degradálódott, a korcsma istenitiszteleti idő alatt látogatottabb, mint a templom, napirenden vannak a civódások házastársak és szülők és felnőtt gyermekek közt, az ifjúság erkölcsileg züllőfélben van, az ünnep báljai miatt vonzó, egy-egy búcsú alkalma nagyobb készülődést, külső takarítást és sütést-főzést, vendégséget vált ki híveinkből, mint nagy ünnepeink, a káromkodás mindennapi, erkölcsi fogalmak lazák, mindenre ráfekszik sötét árnyékával a mammonimádás szelleme. Ilyen a falu valláserkölcsi állapota néhány markáns vonásban, de a városé is és ez az igehirdetés hatástalanságának folyománya és ha még hozzáveszem a tekintély, a belső ember iránti tiszteletlenség mély fokát, mely híveinkben papja s tanítói iránt él, azt hiszem teljes a kép. Oka ennek az igehirdetés hatástalan volta. S miért hatástalan az? Kérdéssel hadd feleljek: vonzó-e, eleven-e az eléggé? Van-e benne melegség? Megragadja-e a lelkeket? Vagy igen akadémikus hangúak beszédeink ? Igen megérzik benne a „három lépésnyi távolság“ lelke? Igen magasról hangzanak talán alá? Van-e gyülekezeteinkben „rendszeres hívek látogatása“ ? Hiszen az ilyen látogatási alkalmak készíthetnének talajt az igének és vihetnék tovább a lélekben a benne, az igehirdetés által, megkezdett munkát! Az okok közt szerepel mindenesetre az a körülmény is, hogy iskoláinkban a vallás iskolai tantárgy és csak igen kevés köze van a mindennapi élethez. A gyermek beemléz történeteket, példázatokat etc., de vájjon megéreztetik-e vele valamikor, hogy abban a történetben, példázatban meleg élet áradozik, várva az élő lelkekre való kiáradást . . . ? Vájjon nevelnek-e buzgó, derék keresztyén életre azok az iskolai évek s azok a vallásórák ? S azután ott a konfirmáció alkalma I Azok a gyermekek, kik igen fiatalon konfirmálnak, 12 éves korban tisztában vannak-e a református keresztyén élet alapelveivel és van-e csak egy csöpp gyakorlatuk is azok alkalmazásában ? És van-e, aki mindent elkövet, hogy a konfirmáció után is nevelje, vezesse, pásztorolja őket, egészen a felnőtt korig, mint ifjakat, sőt azután is — mint férfiakat és nőket — bibliaórákon és a gyülekezet tagjainak látogatása kapcsán ? Komoly, mély megfontolásra érdemes kérdések ezek és tisztán látó, őszintén gondolkodó pásztornak látnia kell, hogy a gyülekezet mai állapota ilyen okok eredője és éppen ezért elődei nevében is így kell szólnia (de még inkább a maga nevében): mea culpa, mea maxima culpa. Mert az egész kérdés kulcsa a lelkipásztor munkája és mivel ez elválaszthatlan személyétől, tehát személye. Ezért lépjünk hozzá közelebb, azaz menjünk be a szentélybe és lássuk ott is a tényleges állapotot, a mait. Orvos, ismerd meg magadat! Legyen elég néhány kérdés! Hisz-e a pásztor Istenben és az ő szent Fiában: az Úr Jézus Krisztusban és hitét igyekezik-e őszintén, teljes erejéből megvalósítani a maga és családja életében? Azaz ama ref. kér. elvek érvényesülnek-e a pásztor életében és családjáéban ? Az ige szövétneke állandóan lobog-e a pásztor élete útján és otthonában? Dolgozó szobája csöndjében szokott-e a lelkész találkozni Istenével az ige, a Lélek és az áhitatos imádság utjain? Keresztjévé vált-e a lelkésznek gyülekezete — s tagjai — keresztyén nevelésének gondja, amely keresztet hordoz is, mint az Úr hordozta a magáét, amelyből — mint forrásból — származik minden öröme, fájdalma, amely minden — egész lelkét betöltő — vágya, ambíciója, s amelytől csak a hazahivatás fogja megváltani? Kész-e tanulni, dolgozni, régi elveket — meggyőződéseket (melyek elavultak ) elvetni és újakat elfogadni: tehát megújulni, megtérni, — gyülekezetéért és Isten nagyobb dicsőségére ?! ,* A helyzet kulcsa a pásztor! A pásztor nem volt pásztor, s ezért a mai állapot. De ha a pásztor ismét pásztorrá válik, a jövendő virágzó élet utjai tárulnak fel lelkész és gyülekezete előtt, amelyeken fáradságos út után miénk lesz az Élet, a Jövendő. Pásztorok kellenek, akik „életüket adják juhaikért“ és akik megértik, hogy őket, éppen őket hívja Isten a maga szolgálatába: Egyházáért és az Ö országáért és éppen ma hívja, a nagy nyomorúság idejében. „Mert a mezők fehérek az aratásra“. Most éppen azért, mert az éjszaka mély és setét, van közel hozzánk a hajnal! „A jó lovag nem panaszkodik sebei miatt, ha Ura, Királya sebeit látja.“ (Eckehart mester.) _________ Falusi pásztor. Nagy köszönettel vennénk, ha lelkésztársaink a saját gyülekezetük hű és Isten színe előtt megírt képével hozzájárulnának ahhoz, hogy a jelent minél tisztábban lássuk. A terep ismerete elengedhetetlen a harchoz. Adjunk tehát minél teljesebb tereprajzot. Ez a cikk csak pár alapvonás akar lenni a rajzon. Reméljük, hogy 200 és egynéhány gyülekezetünkből még kapunk néhány vonást. Rovatvezető.
