Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-09-09 / 36. szám
1923. BELMISSZIÓ. 7. oldal. Az egyes őriző lelkipásztorok és gyülekezeteik szabadságának, egyéni fejlődésének tiszteletben tartása mellett is ki kell alakítanunk az egészséges közszellemet, mert közjavak, egyetemes áldások nincsenek a közösségi kapcsok kiépítése nélkül. Egyházmegyénket a romok közé úgyis a magára maradt, elszigetelten vegetáló gyülekezeti élet rendszere lökte le. Lidérclángokat termő mocsárrá lett sok gyülekezet, amelyben az egyházi hivatalnokok komoly hivatás nélkül piócafunkciót végeztek. Egyik-másik még a hitetlenség szájával is rágta a Krisztus testét. Bizony emelni kell a lelkészi kar erkölcsi hivatásának és egyházias gondolkodásának színvonalát, amely néhol egyes lelkészben a sáros földig aláhajlik. Eltüntetendő az a kor, amelyben a buzgóság és hivatásérzet ősi kútja kiszáradt. Jöjjön az az idő, amikor ismét tele merik. Nem lehet megelégedni azzal a pásztorolási módszerrel, amely a régi kegyes időkből maradt tartalékot fogyasztja. A kincstár már kiürült. Gazdag apák gondtalan örökösei eltékozolták a javakat. Ösvényeket kell vágnunk a vad ingoványbán! Célokat kell kitűznünk, amelyek felé kitartó munkával haladnunk kell! Az egyházi belmisszió pusztulásnak indult nagy értékek megmentését ismeri, céljának. Módszeréhez tartozik, hogy kimondja : nemcsak a közpénzek kezelésére nézve, hanem a szellemi közkincsekkel való hűséges kereskedelemre nézve is van számvevőszék. Törekvése felállítani a történelem számonkérő székét, hogy a lelkiismeret megszámoltassa a sáfárkodásért, megkérdezvén : Hová lett a hitvallásos egyház ortodoxiája ? Annyit már is elértek az egyházmentés munkásai, hogy egyetemes egyházunkban, most már belsősomogyi egyházmegyénkben is, legalább a vigyázásra választott lelkipásztorok lelkében egy lassú forradalmi folyamat indult meg. Csendes konferenciákon, szükebb lelkészi társaságokban megvitatás tárgyát képezik az egyházi hanyatlás meggátlásának és a gyülekezeti élet megújulásának a kérdései. A tisztítótűznek lángjai egy-két gyülekezet felett is fellobognak már az Isten dicsőségének színeivel. Nem lehet ezt a tüzet azzal oltani, hogy idegen anyagot emésztenek. Talán éget az a parázs, hogy némelyik lelkipásztor szeretné kikotorni a fa alól? Ne féljünk tőle! Csak élesszük bátran a hitünk szelével! Majd ráeszmélnek nem sokára az ijedt arcú presbitériumok is, hogy a kálvinizmus tüze az! Benne formálódik az egyetlen, valódi, magyar református mentőeszköz: az egyházfegyelem. Idegen volt a pogány magyarnak a keresztyénség is. Idegen volt magyar földön a Kálvin tudománya is. De igazság volt benne és szükség volt reá. Idegen a belmisszió is. De magyar szívben ez is magyar parázzsá, magyar tűzzé, magyar lánggá változik: mint ahogy magyarrá lett a Biblia is, a 150 zsoltár is, az Úr Jézus Krisztus is. Egy pillanatig sem tűrnénk az olyan elemet, amelytől valóban idegenkedhetik a magyar gondolkodás. De ha a megtisztulás Jelkétől, az Isten lelkének tüzes nyelveitől s a krisztusi keresztyénség viharától idegenkedik valamely gyülekezet: erre azt mondjuk: csak idegenkedjék! A gonosz diadalát nem engedhetjük meg, a hitetlenség, közöny, vakhit, pogányság és babonaság ellen harcolnunk kell a magyar reformátusok fegyvereivel még akkor is, ha szakadást idéz elő a harc, ha a megátalkodottakat ki is kell közösítenünk! „Aki velünk nincs, ellenünk van az!“ A történelmi egyház ezé a léleké. A libertinusok alakítsanak maguknak más közösséget, teremtsenek megfelelő Istent és hallgassanak olyan papokat, akik a megromlott világ szája ize szerint prédikálnak. Mi azonban prédikáljuk a Krisztust, aki megfeszíttetett, feltámadott, felment a mennybe és onnan eljövendő lesz ítélni eleveneket és holtakat. Hiszen ha letérünk erről a fundamentumról és a világhoz szabjuk meggyőződésünket, akkor meghamisítottuk a Krisztus vallását mi is; megvetettük a vértanuk, apáink, anyáink ortodoxiáját; az ördög hatalmába estünk. Csalók vagyunk. Akkor a mi vallásunk már nem vallás, hanem a hitetlenség és az észokok zsinórja mellett felépített iskolája egy abszurd felekezetnek, amelyben nincs célja a prédikálásnak, nincs semmi komoly tárgya és tartalma a hitnek. Disznók elé valók a mi hamis gyöngyeink! Méltók vagyunk arra, hogy mint pogány szertartások gyakorlóit, e világon levő minden komoly felekezethez tartozó keresztyének megutáljanak hitetlenségünkért és dologtalanságunkért. Méltók vagyunk, hogy az Úristen elvegye tőlünk az evangéliumot, hogy a szent örökséget más munkásoknak adja. Hogy idegen futkosók arassanak a mi mezeinken és minket a mi helyünk ne ismerjen meg többé . . . Nem lehet célom a pusztulás és a halál ijesztő képeit vetíteni a magyar református egyház tűzfalára. De kötelességem figyelmeztetni, hogy végzetes bűn volna lebecsülni azt a veszedelmet, amit a hitetlenség és a vakhit világszervezete, másfelől a református hitelveket és világnézetet kiélezett fegyverekkel hátbatámadó szektarianizmus jelent. A legnagyobb veszedelem abban van, hogy a kalózok hálójával sebesen dolgozó felekezetek szigorúan körülhatárolt elvi meggyőződések alapján állanak s hódításuk modern módszerével szemben szinte kész préda a református egyháztársadalom, mert ennek elmosódott hitelvei és a szószéki csatakiáltásokban kimerült defenzív harci módszere nem nyújt megfelelő támpontot a mélyre bocsátott idegen hálók megsemmisítésére. Változtatnunk kell azért az egyházkormányzás lelkén és a gyülekezeti pásztoráláson. Mert nem a díjlapi harc frontján lép fel a nehéz fegyverzetű ellenség, hanem az egyházhoz, a valláshoz, a hithez, az idvességhez, az Isten titkaihoz fanatikusan kapaszkodó egyháztagoknak a vágyában. Ha nem lesz jó az egyház kovásza, ha a gyertya rosszul vagy sehogysem ég a kézben, ha nincs, aki megjelenjen az orvos jóságos szeretetével a lelki betegek között: maga az egyház tagadja meg a lelki élet nyugodalma után sóvárgókat, maga
