Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-07-22 / 29. szám
Harmincnegyedik évfolyam. 29. szám. Pápa, 1923 julius 22. DDMNTOLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ...................................................... MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ..................................................... •?-............................................ FŐSZERKESZTŐ: NÉMETH ISTVÁN PÜSPÖK, BALATONKENESE. ................................................ FELELŐS SZERKESZTŐ: PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐ- FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: TÓTH LAJOS THEOL. ISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ. $3 □ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK. □ A pápai főiskola szelleme. — Egyházi beszéd 20 éves érettségi találkozón. — Text. Péld. 620—23. Édes Atyámfiái, keresztyének! Mintha csak édes apánk, édes anyánk drága intéseit hallanánk, olyan ismerősök, olyan közvetlenek és olyan szivünkbe csendülök a felolvasott igék szavai. Mintha csak látnánk őket magunk előtt, amint gyermekkorunkban annyiszor és annyi féltő szeretettel intettek, óvtak minket: „Édes fiam, szerelmes fiam, őrizd meg atyád parancsolatját és anyád tanításait el ne hagyd“. Én bizonyos vagyok benne, hogy e pillanatban is sokan látjuk magunk előtt édes apánk, édes anyánk könytől ázott orcáját, érezzük ajkaik forró csókját, karjaik forró ölelését s halljuk testámentumba illő meghagyásukat: „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját és anyád tanítását el ne hagyd“. És ezzel a bucsucsókkal, ezzel a bucsuöleléssel, ezzel a szivük mélyéről szakadt reszkető intéssel itt hagytak bennünket szellemi életünk örök városában, melyről gyermekálmainkban annyit álmodoztunk és letettek szellemi anyánk, a főiskola keblére. Régen volt már ez; de a hangok most is itt reszketnek a fülünkben, nem, a szivünkben. Azóta már, kevés kivétellel, mind temetőben nyugosznak, de karjaik ölelését és szivük hő szerelmét most is , érezzük és száll száll az intés kihűlt ajkaikról: „Őrizd meg, fiam...“, „el ne hagyd, fiam ..." és száll-száll könnyek szivárványán, szemek sugarán át a vigasztaló jóslat: „Mert szövétnek a parancsolat és a tudomány világosság és életnek útja a tanító-feddések“. „Valahová mégysz: vezéreltéged; mikor aluszol: őriz téged; mikor felserkensz : beszélget tevéled“. És mintha most is hallanám — most már szintén temetőben porladó — akkori püspökünknek az érettségi vizsgák után hozzánk intézett atyai szavait, melyek ha nem is egészen szóról-szóra, de körülbelül mégis így hangzottak: „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját és anyád tanítását el ne hagyd. Kösd azokat a szivedre, fűzd a nyakadba. Mert szövétnek a parancsolat és a tudomány világosság és életnek útja a tanító-feddések“. De már ekkor a főiskolának gyermekei lévén, a főiskolát értette anyánk alatt és szellemi atyáinkat, professzorainkat — atyánk alatt. Húsz esztendeje már ennek. De a hangok nem enyésztek el, itt rejtőztek a szivünkben mélyen és most az emlékezés könnyei felolvasztják azokat drága, édes melódiává, zsoltárrá, himnusszá, ünnepi harangszóvá. Szólhatnék-e hát most, mikor a 20 éves érettségi vizsgánk emléke hozott sokunkat össze e gyülekezetbe és állított engem e szent helyre, szólhatnék-e most alkalomszerűbben másról, mint éppen ezekről az igékről, vajha hasznossá, áldottá tudnám tenni Isten segítségével ezt az órát, nemcsak mireánk, hanem annak mai ifjúságára, sőt az egész gyülekezetre nézve is! * „Őrizd“, — ezzel a szóval köti az ótestamentomi bölcs király, Isten törvényében gyökerező bölcs tanításait és parancsolatjait, az ifjúságon keresztül egész nemzete szivére. „Őrizd“, — mintha csak a pecsétet tenné rá e szóval tanításaira. Tankölteménye elején erre hívta fel ifjúságát: „Hallgasd, fiam...“ Most, a szakasz vége felé, már ezt hangsúlyozza: „Őrizd meg, fiam...“, „el ne hagyd, fiam...“ Mintha csak ujjaikra akarván kötni, szivük táblájára felírni az aranynál drágább igazságokat. Minket is nyolc éven át erre intettek, oktattak szellemi atyáink, professzoraink: „Hallgasd fiam . . .“ Erre intett, soha nem lankadó, de mindig növekedő, mert mindig féltőbb szeretettel aggódó szellemi anyánk, Alma Materünk, a főiskola is: „Hallgasd, fiam . . .“ De mikor búcsúzott tőlünk, mikor utolszor szorított a szivére, mikor utolszor vetette ránk szemének áldott sugarát, akkor fájdalomtól reszkető hangon ezt kötötte szivünkre: „Őrizd meg, fiam....“ „el ne hagyd, fiam . . .“ Mi lehetett az a drága kincs, aminek a megőrzését ilyen féltőén, ilyen reszkető, halk fináléval kötötte a szivünkre, amiről azt mondotta, hogy ékesség lesz a fejünkre, aranylánc a nyakunkra, hogy vezérünk lesz menésünkben, őrizőnk alvásunkban, beszélgetőnk ébrenlétünkben, vigasztalónk bánatunkban ? . .. Az a drága örökség, mely évszázadok óta száll nemzedékről nemzedékre, főiskolánk ifjúságára; az a szent örökség, mit évszázadok szenvedése, könnye, vére, forró hite és bizonyságtétele avatott szentté s ami ebben a három szóban nyer kifejezést: „Isten, Haza, Tudomány“. E három szóban benne van a lényege, kivonata, finom párlata mindannak az oktatásnak, amiben az Alma Mater részesíti gyermekeit. Benne van, ami egy művelt léleknek, egy magyar léleknek, egy keresztyén léleknek minden időkre drága kincse, bűvereje, talizmánja lehet. Aminek birtokában boldogan lehet élni, küzdeni és meghalni. S aminek birtokában érdemes élni, küzdeni és meghalni. Nagyszerű világnézlet, egész életre szóló felséges világnézet van e három szóban, ami fényt, értelmet és célt ad életünknek, amit érdemes ujjainkra kötni, nyakunkba fűzni, ami vezérel, őriz és vigasztal. Benne van nagyságunk érzete. Tanulj, — a tudás naggyá tesz; szeresd a hazát, — a hazaszeretet naggyá tesz; öleld át hiteddel az Istent, — a hit naggyá tesz. És benne van parányiságunk érzete. Borulj le az örök Isten előtt, te por! és imádjad őt; borulj le hazád előtt, a szent előtt és helyezd mindennél, tehát ma
