Dunántúli Protestáns Lap, 1923 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1923-07-22 / 29. szám
114. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1923. gadnál is előbbre őt; és hajtsd meg tudásod pislogó mécsesét az örök Világosság előtt, ama háromszor Szent előtt! Benne van e három szóban egy élethivatás, egy életprogramm. Küzdj Istenért, küzdj hazádért és küzdj a tudományért. Benne van a világosság : a tudomány világossága; benne az igazság: a haza igazsága; és benne az eszmény, az ideál: Jézussal az isteni szépségek és lehetőségek hordozójával följebb, följebb, a magasba, Isten szivéhez! Excelsior! E hármas eszményből szövődött a pápai főiskola szelleme, géniusza, amely átitatott annak falain belül mindent, mindent: tanárt, tanítványt, könyvet, munkát, játékot, irodalmat, laboratóriumot, képzőtársulatot és kiült az arcokra, kiült a szemekbe, hogy világítson — bent magunknak és künt a ránk figyelő világnak. Ez a szellem lelket csókolt a lelketlen anyagba, hogy éietté váljon a holt betű és lüktessen ott is, ahol más nem látna mást, csak élettelen kavicsot. Mikor az ásványvilágot tanultuk és megtanultuk, hogy mennyi drága kincs rejtőzik a magyar bércek ölén, a magyar patakok medrén: nem a hazaszeretetei tanultuk-e? ... Mikor azt tanultuk a Vergiliusból: „Fuimus Troes“, „Csak voltunk trójaiak!“ és egy könnycseppet láttunk haló poraiban is áldott tanárunk szeméből alágördülni: a fölolvadt honfibánat könnycseppjeit nem szemünkben éreztük-e s óh jaj! már akkor nem hazánk elestét éreztük és sirattuk-e? . . . Mikor az irodalmat tanultuk, vagy magunkat a képzőtársulatban gyakoroltuk és nyelvünk szeplőtlen báját, utolérhetetlen zengzetét és fölséges zamatát megismertük: nem a magyar dicsőség iskoláját jártuk-e s nem a magyarságért való lelkesülés lángját éreztük-e ? . . . Mikor a görög szabadságharcok idejéből Thermopylaenél láttuk Leonidást és a 300 spártait elvérezni: mi nem Zrínyit és a szigetvári vértanukat láttuk-e ? . . . Mikor Álba herceget láttuk Németalföldön kegyetlenkedni s ártatlanokat ezrével vérpadra, máglyára hurcolni: mi nem Karaffát és a magyar vérpadokat láttuk-e? . . . Nem itatott-e át minden tudományt a hazaszeretet géniusza s ez a géniusz nem olvadt-e bele az Istenimádat géniuszába: Isten! áldd meg a magyart s hozd el nekünk magyar földre a te országodat! És a tudomány nem hajtotfa-e meg fáklyáját, hogy szolgálja e kettőt: Istent és hazát ? így lett a hármas eszményből egységes szellem: a pápai főiskola szelleme, mely napfényként járta át a termeket s világította meg az arcokat és a sziveket. Ez volt — édes af! — az a drága kincs, aminek megőrzését olyan féltőén, olyan reszkető halk fináléval kötötte szivünkre az Alma Mater. Ez az a talizmán, mit újjainkra kötött, nyakunkba fűzött, mint egy aranyékességet; a szivünkre tett, mint egy pecsétet ; a fejünkre tett, mint egy diadémet. Erre mondja : „Őrizd meg, fiam ...“, „el ne hagyd fiam . . .“ Mert ha te megőrződ e szellemet, ez is megőriz téged; védőszellemed, őriző angyalod, szövétneked, világosságod, életutad lesz. „Valahová mégysz: vezérel téged ; mikor aluszol: őriz téged ; mikor felserkensz : beszélget tevéled.“ És most, húsz év múlva, akik még életben maradtunk, az élet országútjáról visszajöttünk, megállunk előtted pápai református gyülekezet, melynek körében növekedtünk; meghajtjuk magunkat előtted, Alma Méterünk! vizsgálj meg és próbálj jól meg, szivünket valóban nézd meg. Nagy vihar volt a húsz év óta; feldúlta berkeinket, fölszántotta homlokunkat, pozdorjává zúzta örömünket, ifjúságunkat, a szelekbe fújta sok-sok édes reményünket, ábrándunkat; akárhányan közülünk száraz ágon hallgató ajakkal, csüggedt madarakként ülnek hontalan honjukban, mert magukat kisírni sem szabad. De drága kincsünket, talizmánunkat, a géniuszodat keblünkbe zártuk, a világért el nem adtuk, megőriztük s ime bizonyságot teszünk: az is megőrzött minket, védőszellemünk, őrzőangyalunk, altató anyánk, vigasztaló barátunk, szövétnekünk, világosságunk, életutunk volt. Az volt a halál tüzes torkában is, a rabságban is, a csábításokban is, a nyomorgatásokban is. Akiknek szemét golyózáporban vagy a rabság földjén lezárta a halál, azzal a tudattal haltak meg, amit te neveltél beléjük: „Édes és dicső dolog a hazáért meghalni“. Mi pedig továbbra is a te szellemedben akarunk járni, hogy az legyen őrizőnk küzdelmeinkben és ha majd élethajónk a földi vizekről az örökkévalóság óceánjára fut be: ez a szellem, a Jézustól megpecsételt szellem és az ő drága vére legyen Isten előtt a bizonyságtevőnk. * ' ,. „Őrizd meg, fiam, atyád parancsolatját és anyád tanítását el ne hagyd.“ Nektek is szólnak e szavak, kedves ifjúság. A bölcs király elsősorban az ifjúsághoz intézte az intelmet s jaj volt annak az ifjúságnak, jaj volt annak a nemzetségnek, hogy meg nem fogadta az intelmet; mert mindjárt a nagy király halála után megkezdődött annak romlása, minek következése a nemzet bomlása, pártokra- majd részekreszakadása és végül kikerülhetetlen katasztrófája lett. Az atyai parancsolatok és anyai tanítások megőrzése : élet; azoknak elhagyása: halál. Az ősi örökség megőrzése : élet; annak eltékozlása: halál. Azért hát : „Őrizd meg fiam ; el ne hagyd, fiam . . .“ Mennyi nélkülözéssel, mennyi könnyel, mennyi lemondással, mennyi önfeláldozással tanítanak és nevelnek á szülők — és ti ezt elfelednétek? ... Ők naponként alábbszállnak, hogy ti növekedjetek; ők fogyatkoznak, hogy ti gyarapodjatok; minden erőfeszítéssel egy-egy láng lobban el életükből, hogy ti megteljetek lánggal, fénnyel, élettel és ti eltékozolnátok ezt a lángot, ezt a fényt, ezt az életet ? . . . Nem, nem. „Őrizd meg, fiam ; el ne hagyd, fiam !“ íme: lobog a szövőinek. A csipkebokor szövétneke. Az Alma Mater szövétneke. Önmagát égeti, emészti, hogy szolgáljon tinéktek. E rettenetes időkben önnön vérével táplál, mint a pelikán, hogy életet adjon tinéktek. És ti ezt elfelednétek ? Nem — nem. Mondjátok ezt: „Ha elfeledkezném terólad JeruzsáJem : felejtsen el engem az én jobbkezem. Azért: „Őrizd meg, fiam ; el ne hagyd, fiam“. íme: rátok néz az Egyház, a Haza, a nemzeti kultúra. Rátok néz és vár a Jövő És int: jövel. Építeni, hazát újra alapítani. Nagyszerű küldetések, fényes, káprázatos feladatok és lehetőségek állanak előttetek, miknek szolgálatában érdemes leélni egy férfi-életet. Majd megmozdulnak, mint a „Birnámi erdő“: a Kárpátok és az Erdélyi Érchegyek és hívnak titeket. Hogy erre készen lehessetek: engedjetek az Alma Maternek, a géniusznak. Legyen parancsolattá a tanítás bennetek, parancsolattá, erkölcsi imperatívusszá, aminek hódolni, engedni legyetek kénytelenek. Kössétek újjaitokra, fűzzétek nyakatokba, mint egy aranyékességet ; tegyétek szivetekre, mint egy pecsétet; tegyétek fejetekre, mint egy diadémet. így lesz védőszellemetek, őrző angyaltok, szövétnektek, világosságtok, életutatók. És szólnak ez igék mindnyájunknak, istenfélő
