Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-01-15 / 3. szám
10, oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1922. erejét, kegyelmét. Csak meg kell ragadnunk a kezet, mely elhagyatottságunkban egyedül nyúl felénk, egyedül segíthet még rajtunk: az Isten kezét. Dolgozzatok és imádkozzatok! Atyámfiái! Kálvinista magyar népem! Mozduljon meg bennetek a lélek, mozduljon meg a lelkiismeret. Lássátok meg, hogy bár minden egyházra vár ez a nemzetmentő munka, elsősorban mégis a mi egyházunkra. Mi magyar egyház vagyunk és nép egyház vagyunk s olyan nagy rendeltetéssel, melynek hű betöltésétől függ nemcsak a magyarság, de a körüliünk élő keleti népek sorsa is. Nálunk minden erőnek a népből, a ti telketekből kell kisugárzania. Ha ti beállótok a Krisztus aratói közé, ő kérni fogja az Atyát, hogy küldje el az ő Szentleikét tireátok, amelynek szentséges ereje csudákra képesít, új világot teremt s egybegyüjí majd sok népeket, kik mondván, így énekeljenek: Alleluja! Alleluja! Felvidéki hírek. Amióta a hamisság pecsétje alatt megszületett trianoni béke szétszaggatta hazánk és vele együtt magyar Sionunk testét, azóta csak lelkünk tartja és őrzi letépett testvéreinkkel az egységnek és összetartozásnak érzését, csak lelkünk az,, amely összeösszeölelkezik telkeikkel. Szemeink gyakran irányulnak reájuk, hogy lássuk sorsukat és lelkierejüket. És ha látjuk azt az erős harcot, melyet ínségükért és évszázados alkotmányukért folytatniok kell, elfeledjük a mi küzdelmeinket és vergődéseinket. Mik a mi küzdelmeink és harcaink az Övékéhez mérve! ? Mert azt a tényt, amit a Kálvinista Szemle karácsonyi vezércikkében fájdalmas érzések között állapít meg dr. Révész Kálmán, hogy „túl a rácson szíovenszkói ref. testvéreinknél a demokrata cseh-szlovák áliam tüzzel-vassal folytatja az eltótosítás munkáját, , . . s ha a dicsőséges nagy ántánt hatályosan közbe nem lép, vagy valami váratlan fordulat közbe nem jön, Szlovenszkóban egy évtized múlva csak mutatóban lesz ref. magyar ember“, szomorúan igazolják a felvidéki reformátusok hivatalos lapjának, a „Református Egyház és Iskola“ előttem levő számai is. Előre látható volt, hogy a cseh éhség nem fog megelégedni a felvidéki terület megkapadtásával, de el fog követni mindent annak megtartására is. Jól tudják azt, hogy a felvidéken a magyarság legerősebb támaszai a magyar ref. egyházak. S mióta a műk év október 30-án tartott püspöki programmbeszédében Czinke István püspök ennek kifejezést is adott, hangsúlyozva, hogy „a református egyház Szlovenszkóban is magyar egyház és a nemzeímemtő munka elsősorban a mi egyházunkra vár“, a cseh-szlovák köztársaság soviniszta tagjai kérlelhetetlen harcot indítottak ellene és rajta a magyar káí.vinista3ág ellen. A Ref. Egyház és Iskola november 6-iki száma szószerinti fordításban hozza a Narodni Noviny nov. 3-iki számának egyik cikkét, amely még csak Czinke püspökké avatását írja le, de már „a szlovák kálvinisták kétségbeejtő kiáltásait véli keleten hallani“. A tulajdonképeni támadás csak most kezdődik meg. A képviselőházban dr. Klimo Bohumil szlovák képviselő és szenátor Czinke hazafias és temperamentumos beszéde miatt interpellál és kéri a költségvetésbe a ref. egyház részére felvett 2 millió koronának csak oly feltétel mellett való engedélyezéséi, ha a ref. egyház vezetése megbízható kezekben lesz. Hogy mit ért megbízható kezek alatt, azt megvilágítja a Slovensky Dennikben, hol azt írja, hogy „nem lehet tűrni a kálvinisták jelenlegi egyházszervezetét és az első lépés kell, hogy az legyen, hogy a kálvinista egyház kormányzata szlovák kezekbe menjen átu. „Hogy az megtörténhessék: kormányunknak nem szabad elismerni a jelenlegi püspököket és felügyelőket, hanem állítson az egyház élére szlovák püspököket és szlovák felügyelőket. Lehet, hogy Zemplénben akadnának erre méltó férfiak. De ha nem, Amerikából kell elhivni szlovák kálvinista papokat és azokat kell Szlovenszkón a kálvinista egyházak élére állítani. Egyébként Csehországban is vannak kálvinisták tehát onnan is ei lehet hívni arra való férfiakat.“ íme, a nagy veszély, mely mint sötét felleg tornyosodik fajunk és hittestvéreink fejei felett. És a Csehországban lakó „kálvinisták“ — bizonyára felsőbb parancsszóra — már meg is indultak Szlovenszkőba. Prudky, Siruy és Micsán, három huszita lelkész, útrakeinek, hogy felkeressék a szíovenszkói tiszáninnem kerület szlovák gyülekezeteit, hogy belőlük az Amerikából hazacsábítottakkal együtt megszervezzék az első szlovák egyházmegyét. Még nem nagy a lelkesedés iránta, de az első lépés megtörtént és a cseh agitátorok értik a módját, hogy ezt népszerűvé is tegyék. A kérdés most még csak az, hogyan viselkednek e törekvésekkel szemben elszakított testvéreink? Érthető okokból erről keveset olvashatunk, Csak az ismételt börtönbevetések, vagy mint Klimo írja: „A hűvösön ülő sok hittestvérünk“ sorsa igazolja, hogy a gályarabok vére nem veszett még ki egészen Követelik egyrészt maguk részére mindazon jogok gyakorlását, „amelyek a törvények, szerződések és törvény erőre emelkedett gyakorlat alapján megilletik őket“ (Lukács Géza fógondnok székfoglalója), másrészt beleilleszkednek az idegen, skót, angol, amerikai, svájci, hollandi és német hittestvérek szolidaritásába és ezen át egyek vagyunk velük mi is és ez a szolidaritás biztatólag mondja nekünk és nekik is: „meg ne csüggedjetek“. „Hiszek egy istenben. Hiszek egy hazában. Hiszek egy isteni Őrök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Ámen.“
