Dunántúli Protestáns Lap, 1922 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1922-04-23 / 17. szám
66. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1922. nem elfogadhatók. S nem lesznek elfogadhatók mindaddig, amig azokat elfogulatlan kutatók előtt kétségtelen módon nem tudják igazolni. Akkor azután megkezdődhetik e tényeknek tudományos vizsgálata s lehetséges, hogy egyben-másban korrigálni kell a tudomány eddigi álláspontjait. A tények tehát az előadott formában nem fogadhatók el s ha azután azt a módot nézzük, ahogyan e tényekkel operálnak, vagyis az okkultista tudomány módszerét, bizalmunk még inkább meg fog inogni az egész kártyavárban. A nagy belga költő, Maeteriink, aki misztikus hajlandóságait már régebben is elárulta egy pár drámájában, most okkultista könyvet irt „A nagy titok“-ról. El kell ismernünk, hogy könyve minden szertelenség nélkül, sőt higgadtan vizsgálja a jelenségeket, azonban kritikai érzéke nem eléggé erős. Az okkultista hivő álláspontján áll. Ha az okkultizmus puszta hit volna, akkor a tudomány álláspontjáról nem emelhetnénk ellene kifogást. Az okkultizmus azonban tudomány is akar lenni s így legalább is módszertani tekintetben eleget kell tennie a tudományos követelményeknek. Egy tudomány alapját empirikus tények vagy igazolt ítéletek, racionális viszonyok képezhetik s ez alapon a tudomány épülete a tények kifogástalan, kétségbe nem vonható szabatos leírásán, kimerítő elemzésén, azok összefüggésének megállapításán, a jelenségcsoportok helyes összeállításán, azok igazolásán épülhet fel ellenmondás nélküli magyarázattá és elméletté. Az okkultista tan alapja pedig nem empirikus tény, pszichológiai szempontból el nem fogadható, logikailag nem igazolható. Ez az alap az volna, hogy az emberiség valamikor egy ködös ősidőben birtokában lett volna a legmagasabb bölcsességnek. Az Atlanti-Óceánban lett volna egy óriás sziget, mely réges-régen elsüiyedt s melynek lakói, az Atlantisz lakók lettek volna azok az irigylésre méltó lények, akik minden bölcsesség birtokában lettek volna. Ez a legendás bölcsesség átszállóit Indiára s azok onnan terjedtek tovább Egyiptomba, Káldeába, zsidókhoz, görögökhöz. S ez a bölcsesség oly magas fokú, hogy ahhoz mindig csak a kevés kiválasztottak tudtak felemelkedni s a mai tudomány, a tudomány évezredes munkája és haladása nem más, mint egy óriási tévelygés, sötétben járás, amelyből fel kell ébredni az okkultizmus világosságára és bölcsességére. Az okkultizmus tana szerint így emberi fejlődés nincs, hanem emberi visszafejlődés, leromlás. Mintha csak a legendás boldog aranykorszak meséjét hallanánk. Valamikor tehát meg volt a legfőbb, legtisztább bölcsesség, de ez a bölcsesség nem volt a tömegnek való. Ezért a nép számára egy ügyü babonás vallásokat kellett kieszelni. A tömeg antiintellektuális szerepét ugyan nagyon jól ismerjük, azonban a profanum vulgust nem tarthatjuk elegendő ellenérvnek a tények azon óriás tömegével szemben, amelyet az etnológia, különösen az etnopsichologia vágy néplélektan az ember lelki fejlődéséről, alacsony, tudatlan szellemi állapotból való lassankénti felemelkedéséről, fejlődéséről beszélnek, hogy a biológiai evolúció tényeit ne is említsük. A logikai alap, amelyen ez az okkultizmus felépül, az indiai vallás esoterikus része, amelyre azonban a modern okkultisták, mint Maeteriink nevezi őket, a metapszichisták, egy igen merész fordulattal a hindu hit sötét pesszimizmusával ellentétben optimista erkölcstant építenek fel. A „nagy titok“ az, hogy a végső ok megismerhetetlen „s az istenek Istene nem lenne többé az istenek Istene, ha nem volna minden. Végtelenségéből születik hát elkerülhetetlenül a pantheizmus . . . Ebből a pantheizmusból származik viszont a hiedelem a halhatatlanságban és a végső optimizmus, mivel az ok végtelen lévén a térben és időben, semmi sem semmisíthető meg abból, a mi, vagy ami benne van, anélkül, hogy ne semmisítené meg önmagának egy részét, ami lehetetlen, hiszen akkor is még a semmi volna, mely megkisérlené elhatárolni; valamint ugyancsak nem lehet semmi örökké szerencsétlen, anélkül, hogy önmagának egy részét ne Ítélné örök szerencsétlenségre“. (187., 188.) Pantheista hitnek ez megjárja, de tudományos igazságnak nem, mert logikai ellenmondás van benne. Ha a végső ok megismerhetetlen, akkor azt sem tudhatjuk róla, hogy végtelen és minden mindenekben. Vagy pedig tudjuk, hogy végtelen és minden mindenekben, de akkor nem állíthatjuk róla, hogy megismerhetetien. A kiegyenlítés módja az lehetne: „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér“ . . . ilyennek óhajtunk és sejtünk. S folytathatnánk: vágyunk, hogy bennünk légy s mi tebenned, s mert te örökkévaló vagy, mi is örökkévalók óhajtunk lenni Benned és Általad. S mert nem képzelhetünk rossznak, reméljük, hogy szenvedéseink elmúlnak, ha nem itt, akkor Tenálad. Az idézett hely érdekes példája a vallás mindenáron intellektualizálni akarásának s ezzel olyan ponthoz értünk, amellyel még kissé bővebben kell foglalkoznunk. • Dr. Trócsányi Dezső. Reflexiók egy szerkesztői üzenetre. A Kálvinista Szemle április 1-i számában, egyik szerkesztői üzenetben a következő megjegyzést olvasom: „A magyar testvérek iránt elsősorban a szigorúbb (holland) ref. egyház tagjai érdeklődnek s a „nagy“ ref. egyházéi csak minimális mértékben“. Ez a megjegyzés szerintem igaztalan ítéletet foglal magában a „nagy“ holland ref. egyházra s ezért a helyzet teljes megvilágítása végett szükségét érzem annak, hogy néhány megjegyzést fűzzek a jelzett szerkesztői üzenethez.
