Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-04-10 / 15. szám
58. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. nagy harcmezején, harcolni kell nemcsak szellemi, erkölcsi, hanem testi javakért is, hogy tudja biztosítani a maga anyagi jólétét, családjának, amelyről a gondoskodást szent kötelességévé tette az Isten, a boldogságát, hogy tudjon segíteni felebarátain, a szűkölködő szegényeken, hogy leróhassa szent tartozását egyháza, nemzete és hazája iránt. Harcolni kell az igazi, a valódi keresztyénnek az evangéliumi szent igazságokért, minden szép és magasztos eszméért. Csak az hű vitéze az Úr Jézus Krisztusnak, aki ezeket a nemes harcokat cstiggedést nem ismerő kitartással, Isten iránti tiszta szeretettel vívja. Ez a harc az Isten által elénk szabott szent kötelességeknek a teljesítéséből áll. Ennek a harcnak nyomában nem támad szenvedés és nyomor, hanem öröm és boldogság. Ezt a harcot nem kiséri özvegyeknek átka, árvák zokogása, hanem a Mennyei Atyának áldása, mert ezekben a harcokban a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek. Életének 84 évre terjedő tartama alatt ezt a nemes harcot harcolta a mi idvezült testvérünk, Czike Lajos kér. tanácsos, a dunántúli egyházkerület tanácsbirája, a pápai főiskolának örökös tiszteletbeli gondnoka, a tatai egyházmegyének kiérdemesült esperese. Benne minden szép és magasztos eszme, minden nemes törekvés és áldásos intézmény lelkes bajnokára, elszánt harcosára talált. Református anyaszentegyházunk törvényhozó s tanácskozó termeiben, a zsinaton és konventen bátran szállott síkra jogaink, ősi szabadságunk és egyházi életünk tiszteletreméltó szokásai mellett. Szókimondó, de lojális ellenfél, kit még azok is tiszteltek, kik nem osztották nézetét. Kerületi közgyűléseinken a nevelés és oktatás ügyének volt lánglelkü apostola s az a fenkölt gondolkodás, az az önzetlen ügyszeretet, az az előkelő modor és férfias nyíltság, mely felszólalásait jellemezte, csakhamar a vezérek karába juttatá. Dicső múltú s most is kiváló pápai főiskolánk szellemi, anyagi érdekeinek, haladásának, boldogulásának nem volt nála lelkesebb harcosa. A nőnevelő-intézet létestilése örök időkre szóló emléke hatalmas tetterejének. Ennek fejlesztése, felvirágoztatása jogos dicsekedése, méltó büszkesége nemes harcai szép eredményének. Kultúrális intézményeinknek nemcsak szóval volt buzgó támogatója, hanem jelentékeny anyagi áldozatok hozásával is. Büszke, nemes harcos volt, aki a maga zsoldján vitézkedett. Azokról a nemes harcokról, melyeket a tatai egyházmegye nagy tekintélyének és régi jó hírnevének a fenntartásáért vívott, a történelem lesz hivatva szólani. Nem szabad azonban átsiklanom lelkipásztori hű sáfárkodása felett, mert ha én erről hallgatnék, megszólalnának ennek a templomnak kövei, hogy hangos bizonyságot tegyenek alkotó tevékenységéről. Ebben a szent gyülekezetben az újabb időnek minden látható alkotása az ő nemes harcairól beszél. Istennek ez a díszes hajléka, iskolák, tanító- s lelkészlakások mind ez iránt a szent gyülekezet iránt való munkás szeretetének a hirdetői. Egész életmunkássága szorosan összeforrott ennek a szent gyülekezetnek az érdekével. Hogy ennek az érdeknek szolgálása nem ment mindig minden ellenmondás nélkül, arról magam tehetek bizonyságot, ki mindig, minden nemes harcában ott állottam oldala mellett, mint hűséges fegyvertársa, akit pályám kezdete óta nemes barátságával tüntetett ki. Aki az élet színteréről a kötelességek lelkiismeretes végzésének ilyen boldogító tudatával távozik, az joggal mondhatja ezt az apostollal: „Ama nemes harcot én megharcoltam“, az földi pályafutását szépen végezte el. K, T. Azt már , a dolog természete hozza magával, hogy a harcnak sebesültjei is vannak. Az élet harcaival is együtt járnak azok a könynyebb és nehezebb sebek, amelyeket lelkűnkön az irigység, a rágalom, a gyűlölet, a boszu ejtenek. Szomorú oldala az az emberi életnek, hogy senki magánál jobbat, különbet ismerni nem akar. Minden bűnt meg tudnak bocsátani az emberek, de azt, hogy valaki egy fejjel a nagy átlag fölé emelkedett, már elnézni nem bírják. Az ilyen ellen a sötét lelkek azonnal harcot kezdenek. De valljuk be azt is minden szépítgetés nélkül, K. T., hogy a legtöbb bajnak, szenvedésünknek, fájdalmunknak magunk vagyunk az okai. Túlbecsüljük erőnket, túlbecsüljük a magunk értékét. Viselkedésünk, eljárásunk anélkül, hogy akarnánk, tudnánk, bántóvá, sértővé lesz. Nem a szeretet lelke sugallja szavainkat, nem a szeretet irányítja lépteinket. Elhitetjük magunkkal, hogy bennünket csak a jószándék vezet és ezt teljesen elégségesnek találjuk, pedig tudnunk kellene, hogy a pokol tornáca is jószándékkal van kikövezve. Elfeledjük, hogy csak Istennek van hatalmában az imádkozás szándékát is imádkozásnak tekinteni. Az emberek között a jószándék méltánylásra nem talál. Kezdődnek tehát azok a kellemetlenségek, amelyek annál nagyobb lehangoltságot idéznek elő, minél gyengédebb, érzékenyebb valakinek a lelke, a szive. Szinte észrevétlenül lopódik lelkűnkbe az a gondolat, hogy mi csak bánatra, szenvedésre születünk. Kezdjük belátni, hogy a mi földi vándorlásunk nagyon is zordon utazás és hogy az élet ennél a kérdésnél nem ismer személyválogatást, nagynak és kicsinynek egyforma mértékkel mér.
