Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-02-13 / 7. szám
26. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. és evangéliumunk örök igazságait. Közönyüket közönnyel, gyűlöletüket gyűlölettel nem szabad viszonozni, de választani kell egy olyan eszközt, amellyel még valahogy hozzá lehet férkőzni lelkükhöz s elhatároztam, hogy e végből egy kis néplapot fogok indítani. Ennek szeretnék egy kis propagandát csinálni. Isten látja a lelkemet, nem magamnak, hanem az ügynek. Az olyan kis néplapnak, aminő az én szerkesztésemben megjelenik, olvasókra, Írókra, adminisztrátorokra van szüksége. Az utóbbiak meg vannak. Hagyjuk hát őket számításon kívül. Beszéljünk az olvasókról. Azt gondolom, hogy az olvasóközönség megszerzésében joggal gondolok elsősorban lelkésztársaink megértő szeretetére. Majd meg fognak győződni arról, hogy nekem, akit az isteni gondviselés meglehetősen népes egyház szolgálatára, egy egyházmegye esperesi tiszt hordozására választott el, nem a magam mutogatása a célom, mikor ezt a kis néplapot a rettenetes vízözön után kibocsátóm a bárkából. Szolgálni akarok egy olyan ügynek, amelyet nagynak, szentnek s igaznak ismertem fel. Szolgálni akarok azzal, hogy a nyomtatott betű szelíd erejével, reménységgel teljes, bizakodó és tiszta levegőjű világ lehelteiével próbálom megközelíteni elsősorban azokat a lelkeket, amelyek ma már a lelkész számára sem hozzáférhetők. Szeretném, ha ennek a munkának lelkésztársaim hasznát vennék. Közvetve vagy közvetlenül nekik is szolgálni akarok. Szeretném, ha az én kis lapom lelkeket nyerne meg az ő számukra, vagy ha ez nem volna lehetséges, szeretném, ha ezzel a kis lappal egy kissé megenyhíthetném gyülekezetiéletünkfeszült légkörét s hozzájárulhatnék ahhoz, hogy a reménységgel teljes újjáépítő munka minél előbb megkezdődjék az egész vonalon. A kezdeményezés fontosságának teljesen tudatában vagyok. Mind világosabban látom, hogy e téren mily hatalmas munkát lehet végezni egy olyan igénytelen sajtóorgánummal is, mint a „Keresztyén Család“, ha annak érdekében lelkésztársaink és egyházunk sorsát szivükön viselő világi embereink támogatására számíthatok. S ha nem? Kinyújtom a kezemet a bárkából a kegyes pátriárkával s a visszatérő madarat visszaveszem. Csüggedni akkor sem csüggedek egy percre sem. Csak megállapítom, hogy még mindent sötét és mély vizek fedeznek el, még nincs, ahol a madár megszállhatna s Isten kegyelmében bizakodva várakozom tovább. Nem áltatom magamat csalóka képzetekkel. A néplaphoz nép kell, amely olvassa azt. Olvasók nélkül nem vesződöm e feladattal. Nincs rá sem pénzem, sem időm nagy feladataim és munkaterheim között. Magyar református népünknek azon a téren, ahol dolgozni akarunk, egész biztosan meg van a maga szükséglete. Szeretettel kérem az én kedves lelkésztársaimat, szeretett világi testvéreimet, hogy tegyenek meg minden telhetőt az érdekünkben. Mi is szeretnénk mindent megtenni az ő érdekükben, ami tőlünk telik. Szeretnénk, ha később hálával és * szeretettel gondolnának kezdeményezésünkre. A kis lapnak szüksége van írókra is. A hírszolgáltatást szélessé, teljessé és elevenné kell tennünk. Tudom, hogy a talentum nem mindenkinek adatott egyforma mértékben. Az egyházunk közérdekeiért való lelkesedés mellé bizonyos írói készség is szükséges, hogy valaki a nyilvánosság elé léphessen. Sokan szerényen visszavonulnak, ha erről van szó s a teret i átengedik másoknak. | Ám mi lesz, ha a tehetségesebbek is elzárkóznak a köz eme szolgálata alól? Oh, ha annyi tehetséget lehetne is szolgálatába állítani a Keresztyén Család fontos ügyének, amennyi a lap pénzügyi s administrációs megalapozására irányuló félig-meddig skeptikus kérdezősködésekben nyilvánul, már ez is valami volna. Nagyon kívánatos volna, ha lelkésztársaink egyházuknak vagy egyházmegyéjüknek építőerejű s a nép érdeklődésére is számoló eseményeiről tudósítanának. Nagyon izolált, rideg életet élünk. A napok nyomtalanul szállanak el felettünk. Mintha aludnék egyházi életünk. Szerteszéjjel csend. Alig lehet hallani egy levél zizzenését. Tavasz ez, vagy Ősz. Kérek egyszerű s csupán a tényekre szorítkozó értesítéseket. Nem valami szépen kicirkalmazott stilusremekeket. Csak olyanokat, aminőket barát barátnak szán. A többit elvégezzük. Ne feledje el senki, hogy mi egy nagy történelmi közösségben élünk, egy nagy testben, melynek tagjai egymástól elszakíthatatlanok. Egymással állanak és esnek. Helyes az, hogy egyik tag nem tud a másik dolgairól? Nem. Segítsünk a bajon. Fejlesszünk ki valami öntudatos, reménységgel teljes, bizakodó közszellemet; olyat, aminőnek szeretne szerény és egyszerű tolmácsa lenni a „Keresztyén Család“. Czeglédy Sándor. „Hiszek egy istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.“