Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-12-11 / 50. szám
Harminckettedik évfolyam. 50, szám. Pápa, SE DONANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkeszti és kiadja a dunántúli református püspöki hivatal (Balatonkenese), ahova a lap szellemi részét érintő közlemények küldendők. E3 Megjelenik minden vasárnap. G=] A kiadóhivatal vezetője Faragó János, akihez a reklamációk intézendők. í=j Anyagi kérdések. Ezekkel van tele a mai világ. És — sajnos — leginkább érintik azokat, akiktől hivatásuknál fogva legtávolabb kellene állniok, a kultúra munkásait. Százszoros árak mellett a fizetés ötszöröse a békebelinek, s a jövedelem, minden természetbeni segítséggel együtt, legföllebb tízszerese az egykori olyan szerény — és ma már Eldorádó-belinek látszó jövedelemnek. Könnyű kiszámítani, hogy egy kultúrmunkás életszínvonala átlag tízszeresen sülyedt, hogy a tanár legalább tizszerte rosszabbul kénytelen élni, mint békében. Ennek az eddig hallgatagon tűrt állapotnak következményeivel számolni kell. Minél későbben tesszük ezt, annál szomorúbbak lesznek a következmények, annál nehezebben orvosolhatók a bajok. A következmények ebben foglalhatók össze: a kultúra leromlása, esetleg bukása. Ez pedig nemcsak a kultúra munkásaira veszteség, hanem az mindenkire nézve, mert az életnek egyedüli értéket a szellemi javak, vagyis a kultúra adnak. Félreértések elkerülése végett megemlítjük, hogy különbséget teszünk civilizáció és kultúra közt; az előbbi alatt a technikai fejlődést, az anyagi tökéletesedést, utóbbi alatt a lelkek kiművelését, a szellem életét értvén. A civilizáció az életet kényelmesebbé, kellemesebbé teszi; a kultúra értékesebbé — sőt egyszerűen: értékessé. A szellemi világ ma nagy veszélyben van. A lavina a háborúval indult meg, de igazi romboló ereje a forradalmakkal zudult reánk, míg legnagyobb és úgy látszik legtartósabb hatását a legyőzőitekre diktált békével, a lassan ölő halálos méreggel gyakorolja. Csak nemrégiben olvashattuk egyik államférfiunk végrendeletében ezt a kijelentést: Az utóbbi évek eseményei megingatták minden hitemet a földi igazságosságban. Ilyen férfiak ma sokan vannak és ha így haladunk, egyre többen lesznek. Az igazságban való hit a kultúra, az erkölcsi egyensúly alapja. Annak megszűntével s ennek megbillenésével a lelki összeomlás különböző formái következnek be. A kultúra munkásaiban, a legalább tízszeresen leromlott életszínvonal ellenére, még él — megfogyva bár, de törve nem — az igazságban való hit. Ezért dolgozik elcsigázottan is ugyanannyit, vagy tán még többet, mint a régi, becsületes világban. S mert hisz az igazságban, hisz sorsának jobbraforduitában, sorsa intézőinek belátásában is. Sokan azt mondják: segítsen mindenki magán. Ez a tanács jó is, nem is. Jó, mert esetleg eredményt lehet vele elérni; rossz, mert siker esetén meglazul a viszony a kultúrintézmény és munkásai között s ebből sok hátrány származhatik. Ha egy tanár pl. magánmunkákkal segít anyagi helyzetén, iskolai munkáját kevesebb energiával fogja végezni, mert munkaereje egyrészét más téren kénytelen felhasználni. Vagy: tudatossá válván benne az a körülmény, hogy egy intézmény ot végzett munkájáért, mely legalább is megélhetést biztosító fizetést érdemel, a legfontosabb életszükségleti cikkekhez sem tudja eljuttatni: elkeseredik, az iskolát mellékfoglalkozásnak tekinti; elveszti hitéi a tudományban, mely őt nem képes táplálni; az életben, melynek nem kell kultúra; az emberekben, akik nem méltányolják munkáját; elveszti hitéi az igazságban. Akinek pedig hite nincs, másokban sem nevelhet hitet. Az ifjú nemzedék erkölcsi hitetlensége pedig mérhetetlen károkhoz, végeredményében a kultúra bukásához fog vezetni. Hogy a kultúra bukása mit ránt még magával, annak kifejtése más lapra tartozik. Itt csak annyit mondunk: mindent. A tízszeresen leromlott és már további örvények felé tántorgó életstandard ellen felemeljük szavunkat, nem egyéni érdekből — hanem a magyar kultúráért. Most a kultúra bukásának réme kísért. Adja Isten, hogy ez a rém elhessegethető legyen. De ehhez az embereknek is meg kell tenniök a magukét. Videant consules, ne quid respublica detriinenti capiat! Dr, Tróc»ányi Dezső.
