Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1921-09-18 / 38. szám

150. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1921.

kalmük nyílik egyrészről felfrissíteni szakismereteiket, másrészről megismerni a külföldi prot. egyházi irodalom legkiválóbb termékeit, a külföldi kér. testvérek hitéletének a gyakorlati életben hasznosnak bizonyult alkotásait, ami által lehetővé válik hitéletünknek, nemzeti egyediségünk minden sajátosságának fenntartásával,5 megőrzésével belekapcsolódása a világ protestáns egyházainak életébe, belépünk tehát abba a nagy testvéri közösségbe, amelyből a múlt század közepén estünk ki, kimondhatatlan kárára nemcsak magyar ref. egyházunknak, hanem hazánknak és nemzetünknek is; amely

ma nem vergődnék halálos gyötrődések közt, hogyha volnának és ismernének hitrokonaink, ha már fajrokonaink nincsenek. De nem maradhat el hiterősítő, áldásos hatása az ilyen összejövetelnek a helyi gyülekezet tagjaira sem, akik ilyen módon megtanulják egyházukat szeretni, annak lelki vezetőit tisztelni, becsülni. Az egyházhoz való ragaszkodás felköltésének és megerősítésének ez egyik leghatékonyabb eszköze. Üdvözlöm tehát a hetesi tanulságos és szép kezdeményezést, szivem-lelkem őszinte szeretetével kívánom, hogy legyen minél több áldásos folytatása kerületünk más vidékein is.

A Kúnhegyesen, 1921 augusztus 23—25. napjain tartott Országos Egyházi Értekezlet

Memoranduma

a Magyar Református Egyház Főtiszteletü és Méltóságos Zsinatához.

(Folytatás.)

A zsinati Atyák előtt bizonyára közismert dolog, hogy az utóbbi négy évtizedben egyházi lapjaink, s a belmissziói mozgalmak sokszor magukra hagyatott vezérei szüntelenül sürgették egyházunk evangélizálását minden vonalon. Történtek is intézkedések, amelyek kétségkívül ezt a célt nagyban elősegíthették volna, de nem segítették. Hozattak jó törvények, de azok végrehajtása sok kívánni valót hagyott hátra. Törvény, amit nem hajtanak végre, a tekintély bukását jelenti, ami önkényt, visszaélést és libertinizmust von maga után.

Egyházi életünk megrokkanásának a hitélet ápolásának elhanyagolásán kívül éppen az volt egyik főoka, hogy törvényhozó testületünk csak tíz évenként jön össze. A hozott törvények jók akkor, amikor megszületnek. Az idő azonban halad, sokszor igen gyors léptekkel s pár év múlva már érezhető a törvény egyes tételeinek hiányos és éppen ezért káros volta. S ez a hiány ott vár addig, mig tiz év múlva megjön az orvos.

Föltétlenül szükségesnek tartjuk tehát, hogy Zsinatunk kisebb időközökben tartassék és a törvény végrehajtásának biztosítására állandó zsinati bizottságok állítassanak fel a mostani egyetemes konvent helyébe és pedig annyi bizottság, ahány nagy munkakör vár lelkiismeretes megmunkálásra.

Legyen szabad reámutatnunk arra a veszedelmes principiumra, amely egyházunk közigazgatását, a hitéletet az egyéni egy házias érzülettől valami különálló tényezőnek tekintve, a presbitereket, s így a magasabb fórumok tagjait olyan egyének közül is engedi választani, akik rangban, vagyonban és népszerűségben talán megütik a mértéket, de az egyházi adófizetésen kívül az egyházhoz tartozásuknak még csak az által sem

adják bizonyságát, hogy a templomnak rendes látogatói lennének, nem is említvén egyéb, a református keresztyén élet gyakorlati követelményeit.

Sok gyülekezet van, ahol presbiternek való egyén nincs. Kérdjük, szabad-e presbitérium bibliai és kálvini intézményét lejáratni oiy módon, hogy büntetett előéletű és egyházellenes érzésű hitetlen egyének akadályozzák a lelkipásztor munkáját és vezessék Krisztus gyülekezeteit azon a címen, hogy más és jobb nincsen ?

Nagy hiánya jelenlegi törvénykönyvünknek, hogy benne sehol fel nem találhatjuk azt, hogy mily értelemben és mily mértékben áll egyházunk a református keresztyénség alapján, mely hitvallásokat tart még érvényeseknek, s mily alapelvek megtartását és hirdetését kívánja meg lelkipásztoraitól, tanáraitól, presbitereitől, s a gyülekezet tagjaitól ?

Nem határozza meg törvénykönyvünk azt sem, hogy kik lehetnek a tagjai Református Egyházunknak ? Egyházunk, mint a lelkiismereti szabadság letéteményese, lehetetlen, hogy tagjai közé sorozzon olyanokat, akiknek fogalmuk sincs Egyházunk hitelveiről, akik keresztyén kötelességeik teljesítése helyett pogány módon élnek, s azt a meggyőződést vallják, hogy a magyar kálvinistának nem kell semmit hinni, semmit cselekedni, hogy üdvözöljön. És ezt tűri Egyházunk akkor, amikor a magyar országos törvény vallási kényszert nem ismer és csak annyi korlátot szab, hogy tizennyolc éves korig mindenki köteles vallásoktatásban részesülni.

És mi lenne akkor, ha arra az egyetlen helyes elvre helyezkednénk, hogy a Református Egyháznak csak az lehetne a tagja, aki valójában református keresztyén ? Mi lenne akkor, ha gondnokká, presbiterré csak az lenne választható, aki lelkészi, tanári és tanítói