Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-07-10 / 28. szám
110. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1921. Főtiszteletü Egyházkerületi Közgyűlés! Azon szives üdvözlés után, melyben Tóth Kálmán esperes úr az egyházkerületi közgyűlés nevében részesíteni szives volt, első szavam a hálás köszönet szava azon meg nem érdemelt nagy megtiszteltetésért, hogy a magyar dunántúli ref. egyházkerület ide szakadt részének világi elnöki tisztségére megválasztattam. Nemzetünk élő testéről metszett le az ősi hazánkra kényszerített békeszerződés és mi mint csonka tagok kényszerülünk új életre összetörni. Ezért fájó megilletődéssel köszönöm meg az előlegezett bizalmat a presbitériumoknak, melyek a választás megejtésével a reánk, magyar reformátusoknak oly nagyon szomorú kényszerhelyzetbe való beilleszkedéssel tették meg az első lépést. Becses és megtisztelő reám nézve ez a felhívás, mert a tagok összeforrása azok által az egészséges presbitériumok által megy végbe, melyeket sem világháború, sem az utána jött végzetes béke eredeti tisztaságukból és eredeti lényükből ki nem forgathattak. Bennük látom azt az egyetlen épséget és azt a meg nem csorbított erőt, mire magyar ref. egyházi életünkben, mint őseredeti fundamentumokra az újjászervezés munkájánál biztosan építhetünk. Különös áldása a Gondviselésnek, hogy az évszázados presbiteri szervezet jelentőségében éppen a világháborút megelőző években emelkedett azon magaslatra, hogy az egész világ presbiteri egyházait a „Presbiteri Világszövetségében egyesíteni tudja. E kapcsolat bizonyára többet hordoz magában ma is az Isten országa kincseiből, mint a világháború fullánklaiból, és így előmozdítója lehet a népek és nemzetek igazságos megbékülésének. E külső fedezet mellett azonban a magunk egészséges szervezeteit kell céltudatos funkcióban tartanunk. Az a folyamatos kiválasztás, amivel a gyülekezet presbitériumát megalkotja és időről-időre felfrissíti, biztosítékát adja annak, hogy a bennünk, kálvinistákban élő lélek és életfelfogás a történelem összefüggésében minden idők kívánalmainak megfelelőleg munkálkodik. Ha ezt a kiválasztást Isten előtt való felelősség hatja át, ha a gyülekezetek így választják presbitériumaikat és ezek így építik tovább az egyház organikus egészét : akkor mi, akiket a presbitériumok választása kötelességteljesítésre szólított, csak azzal az őszinte alázattal állhatunk elhivóink elé, hogy az Isten rendelésének magunkat alávetjük. Mi előnyt, hatalmat és dicsőséget sem magunknak, sem másnak nem kereshetünk, csak egyedül a mi életünk Urának. Az Ő nagyságával szemben érzett kicsinységünk egyetlen ereje az, hogy magunkat az Ő kezében tudjuk. Ezzel a feltétlen odaadással és egyúttal az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalommal kívánok állani az Úr szolgái mögé, tudva azt, hogy a legfenségesebb megbizatáa világon, amit a lelkészeink hordoznak, ők, akik az evangélium hírnökei, az Úristennek sáfárai, Krisztus életének, szeretetének és munkájának bizonyságai, önként, szabad meggyőződésből a lelki szabadság egyházát építik. Az a lelketlen és tervszerűen előkészített izgatás, amely ősi hazánk feldarabolását és nemzetünk mérhetetlen megaláztatását eredményezte és amely végeredményében a keresztyén társadalmi rend felbomlasztására irányul, magyar református egyházunkat készületlenül találta. Egyházi beléletünk elsekélyesedett, a keresztyénség átvitele a hívek mindennapi életében alászállott, az Isten előtt való felelősség és a reánk bízott javakkal való hű sáfárkodás öntudata egyháztagjaink körében elhomályosult. Ujjászervezkedésünk idején figyelemmel kell lennünk e jelenségekre, hogy a szervezkedés ne csak adminisztráció létesítésére irányuljon, az új államkerethez alkalmazkodva, hanem megújhodást is hozzon egyházunk beléletében, hogy készen legyünk, ha eljönnek újra a viharok és megütköznek a házban, az szilárd alapon épült legyen: a hívek lelki erején és Istenbe vetett bizodalmán. Szabad ref. egyházunk azon sajátossága, hogy a nemzeti jelleghez simul, nagy ereje, ha hivatása magaslatán áll, de gyengeségének kútforrása, ha jellem képző erejét elveszti. Magyar hazánktól elszakadt magyar reformátusságunknak fokozottabb mértékben van szüksége az egyház jellemerősítő munkájára. Ennek érdekében ott kell állanunk a lelki szabadság védelmére, egyházi autonómiánk biztosítására minden időben és annak bárminemű elhomályosítását meg kell akadályoznunk, jelentkezzen az a kívülről diktált lelkészképzés tervezetében, a belső szegénységben, vörös terror, vagy hatósági kényszer alakjában. Hogy egyháztagjainkat a magunk életfelfogására nevelhessük, különös gondot kívánok fordítani iskoláinkra. Hadd legyenek ezek a minden szél fuvalma előtt hajló világi iskolákkal szemben a lelki szabadságnak, a lelki egyenességnek, a komoly ismeretekkel telített jellemképzésnek továbbra is igaz eszközei. Hogy nevelésünk ezentúl egészen praktikus irányt vegyen, erre az új idők kényszere szorít. Ha az eddig magunkválasztotta tisztes szegénységet áthatja annak tudata, hogy ha többet bírunk, többel szolgálhatjuk a mi Urunk dicsőségét: nem fogunk visszariadni a praktikus életpályáktól és a kálvinista jellem nyíltsága és megbízhatósága talán éppen ott tudja a legnagyobb munkát végezni, ahol ma a legtöbb gyom és álnokság terem. Hadd hívjam fel erre a mi lelkészeinkkel nemes hivatásukban együtt működő tanítói kar figyelmét. Ez ma bizonyos változást jelent az ismeretközlés terén: gyakorlati, kereső pályákra irányított ifjúságunkba bele kell nevelnünk a keresztyén szolidaritás és a magyar ref. egyházunkkal szemben fennálló elkötelezettség öntudatát, hogy majdan egyházunk erős oszlopai legyenek. Most egyelőre — sajnálattal kell bevallanunk — iskoláinkat egy magunk fenntartani nem tudjuk, számukra csak úgy, mint egyházunk számára igénybe kell vennünk az állami hozzájárulást. Bármint fáj is
