Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-06-09 / 2. szám
1920. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 7. oldal: gását a nemzetalkotó és megtartó géniuszának s aztán elemezni kezdjük Tisza István egyéniségét: a történelmi igazság fényénél szinte elámulva látjuk, hogyan egyesültek benne a históriai nagy elődök erényei. Ugyanaz az alkotmányos érzék és a nemzeti közügy iránti komoly és önzetlen érdeklődés vezette, amely a honalapító hét vezért Pusztaszer mezején ; az ország kormányzásában és igazgatásában az a bölcsesség és etély volt tulajdona, amely a keresztyénné lett Magyarország első nagy királyának uralma alatt hosszú századokra megalapozta hazánk jövendőjét s kitűzte politikájának irányait; csüggedetlen kitartása az ország érdekében folyó munkában ugyanabból az erőforrásból táplálkozott, amely a tatárjárás utáni óriási erőfeszítéseket lehetővé tette; lovagias érzése, nemes leifogása — a legdaliásabb magyar keresztyén leventéhez, Hunyadi Lászlóéhoz volt hasonló ; a tettre való készségben, a cselekvő nagyságban — az erőskezü, de igazságos Hollós Mátyás volt tanítómestere; a magyar alkotmány épségének és a vallásszabadságnak szoros és szerves kapcsolatát épp úgy át tudta érteni s épp úgy tudta védelmezni, mint a sasszemü, erőslelkü Bethlen Gábor; a „Ne bántsd a magyart“ jelige épp oly komoly tartalommal birt nála s oly súllyal esett latba, mint az államférfi, hadvezér és költő hármas koszorúját hordozó Zrínyi Miklós ajakán; szivében ugyanaz az izzó fajszeretet égett s tüzesítette át egész valóját, elméjét pedig ugyanaz az emelkedett modern kultúrfelfogás irányította, mint Széchenyiét; a népszerűség megvetésében s a maga személyét áldozatul dobni kész elszántságban a nagy magyar hadvezérrel, Budavár hős visszafoglalójávai, Görgeyvel volt rokon; puritán gondolkodásában és erkölcsi nagyságában pedig — ami egyéniségét igazi dicsfénnyel koronázta — egész közéletünkben és történelmünkben talán csak Deák Ferenccel hasonlítható össze. Az egy igaz Isten alázatos félelme, a haza forró szeretete, bölcsesség a megfontolásban és elszántság a kivitelben; fáradhatatlanság a munkában és lankadatlanság az áldozatkészségben, a meggyőződés nyílt hangoztatása és a meggyőződéshez igazodó cselekvés; rettenthetetlen merészség a maga személyét illető dolgokban s szivetgyötrő aggodalmasság a haza ügyeinek intézésében; mindezek a fényes erények, kiváló tulajdonságok — gazdag tudással és tapasztalatokkal párosulva sűrűsödtek össze Tisza Istvánban, kinek emlékezetét megújítani és ünnepelni jöttünk össze ma itt, tiszteletre és szeretetre méltó körében a győri református egyház kis seregének, mely mint alkotó része a dunántúli egyházkerületnek, Krisztus országa építésének buzgó munkájában oly lelkesen és hiven, annyi megértéssel és odaadással követte nagynevű főgondnokunk vezéri lobogóját. Ám ez az ünnep nem szabad, hogy csak a győri református egyház szűk körére szorítkozzék, — nem szabad, hogy a hang, mely ma itt mindnyájunk szivében kél, kiáltó szóként röppenjen el a közélet sivár pusztaságában! Tisza István szelleme bizonyára tiltakoznék a csupán csengő szavakban megnyilatkozó ünnepeltetés ellen, de mást követel a haza érdeke is. Azt követeli, hogy Tisza István emléke gazdag erőforrás legyen az egész magyar nemzet számára ezekben a mai keserves időkben, amikor súlyosabb megpróbáltatás nehezedik Magyarországra, mintamilyenakár amohipusztán, akár a mohácsi mezőn szakadt ránk s amikor jobban, mint valaha, van szükség a nemzet egyetértésére és áldozatos munkájára, mondhatjuk, összes szellemi és anyagi erőink legteljesebb megfeszítésére. Lássa be végre mindenki ebben a sokat szenvedett, külső ellenségtől annyiszor háborgatott, pártos belső viszályoktól annyit szakgatott boldogtalan országban, hogy Tisza István milyen igazi nagy ember, s milyen nagyon igaz ember volt, és mennyire igaza volt mindenben — s ha életében az álarcnélküli gonoszság és az orcátlan irigység, a korlátlan elvakultság s a jóhiszemű korlátoltság annyira támadták, legalább most, vértanú halála után csoportosuljunk mindannyian a köré a zászló köré, amit az ő neve és az ő emléke, az ő politikája és tanítása jelent. Ha Tisza Istvánt most három éve félre nem tolják a parancsnoki hídról, a nemzet hajója bizonyára nem futott volna rá a hitvány „őszi rózsa forradalom“ zátonyára. S ha őt orvul le nem gyilkolják, szerencsétlen hazánk bizonyára nem tévedt volna bele gyáván, botorul a vörös uralom mérget árasztó piszkos posványába. És ha élne, ma volna az országos politika terén nemcsak tanácsadásban bölcs, hanem cselekvésre is képes és kész vezetőnk, akit bátran, bizalommal és diadallal követhetnénk a megújhodásnak és az új életnek nehéz, de fölfelé vivő útján! De Tisza István örökre lehúnyt szemmel, elnémult ajakkal, lehanyatlott kézzel ott fekszik, ott porlad a geszti sirbolt csöndes mélyében, nem tudva, hogy a szomszédságban, a hires „radványi sötét erdő“ már nem Magyarország többé, oláh fejszecsapása hull ott a régi magyar televényből nőtt fák gyökerére . . . Ám Tisza István gyilkosai mégis csak félmunkát végeztek ! Elpusztították a halandó testet, összetörvén annak omlatag porsátorát, de nem ölhették meg a lelket, a szellemet, amely Tisza István halhatatlan egyéniségének soha el nem múló, örökké élő alkotó része volt. Ez a szellem lebegni fog időtlen-időkig a magyar föld feletta felett is, amelyet egyelőre elszakított tőlünk a történelmi vaksággal párosult kajánság és kapzsiság s mi magyarok a magyar Kárpátoktól a magyar Adriáig, valamennyien ragadjuk meg azt a szellemet, magunkévá téve örök tulajdonul I A Tisza István neve ne maradjon üres hang, hanem legyen verejtékes munka irányítója és ha kell: harcos küzdelmek lobogója! A Tisza István politikáját, — amely egyetlen jelszót ismer, azt, hogy „a haza minden előtt“ tegyük