Dunántúli Protestáns Lap, 1920 (31. évfolyam, 1-23. szám)
1920-06-09 / 2. szám
6. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1920. Szász Károly ünnepi beszéde Tisza István arcképének leleplezésekor. Tisztelt Ünneplő Közönség! Másfél esztendeje múlt, hogy Tisza István meghalt. Nem „ágyban párnák közt“, nem is a harcmezőn, hol a haza védelmében hűséges huszárjai élén, fegyveresen nézhetett szembe a nyílt ellenséggel, hanem otthon, családi szentélyében esett el, gonosz szándékkal felizgatott és aljas tervszerűséggel felbujtatott hitvány orgyilkos banda golyóitól. Egy nemzetért élt, egy nemzetért halt meg, de ravatalát a nyomorúságos forradalomnak amaz utálatos emlékű napjaiban nem egy gyászoló ország, csak övéinek s rendíthetetlen hiveinek maroknyi csapata állhatta körül. A könnyek, melyek azon a végzetesen szomorú napon milliók lelkében fakadtak — nem törhettek maguknak szabadon utat, befelé kellett folyniok a szivek fenekére. A fájdalom, mely oly sokaknak szivében támadt, nem lelhetett hangot, néma borongással kellett megülnie a lelkeket. De az a nemcsak zokogni, hanem cselekedni is kész gyász nem veszett el — az azóta átélt iszonyatos időkben ott égett és sajgott, ott lázadozott és bátorított az emberek bensőjében, hogy most — lehullván az érzéseknek és gondolatoknak bilincsei — megtisztulva úgyszólván minden földi vonatkozástól, a nagy halhatatlanunk által oly méltóan képviselt nemzeti eszme iránti törhetetlen hűségünk elszánt megnyilatkozásaként törjön elő és kérjen eget. Ha ez ünnepi órában, mikor Tisza István emlékezetét megújítjuk, csak azt vennők számon, amit halálával vesztettünk: a vigasztalhatatlanság súlya lenyűgözné, megbénítaná lelkünket. De ha arra a megbecsülhetetlen kincsre gondolunk, amit benne bírtunk, — ha azt tartjuk szem előtt, amit az ő példájából és tanításaiból nyertünk s ami ő utána elpusztíthatatlan és elrabolhatatlan szent örökségként maradt reánk: akkor bátran Ievetkezhetjük a gyász sötét köntösét s lelkünk szabad szárnyalással követheti azt a nagy szellemet, amely — hitünk szerint — nem semmisült meg, s ez órában is bizonyára itt van velünk, itt munkál mi közöttünk! Végigtekintve Tisza István pályáján, az első, mit meg kell állapítanunk, az, hogy hazánk újabb történetében nem volt politikus vagy államférfi, aki közéleti egész működése alatt, zsenge ifjúságától kezdve, élete delelőjén át, egész haláláig — minden körülmények közt és minden vonatkozásban annyira hű maradt volna magához és elveihez, mint ő. Nemcsak legnagyobb, de legnemzetibb politikusaink egyike volt. Országos politikájának tengelyéül a nemzeti önrendelkezés minél hatályosabb biztosítását tekintette. Ezért igyekezett mindig azon, hogy Magyarország politikai érettség és erkölcsi súly tekintetében döntő tényezője legyen annak a kényszerű közjogi alakulatnak, melynek keretében nemzeti államként helyezkedett el s hogy igazán támaszává és biztosítékává váljék az annyira szükséges európai egyensúlynak. S ki tagadhatná, hogy Magyarország önérzete itthon és tekintélye a külföld előtt Mátyás király dicső kora óta akkor volt legnagyobb, mikor kormányzatának élén Tisza István állott?! Politikájának nemzeti alapgondolatából folyt, hogy oly nagy súlyt helyezett a parlamentre, hirdetvén, hogy nemzetünk testének oiganizmusa az országgyűlés kéviselőházában, mint fő életszervében, folytat organikus életet, benne fejezi ki akaratát, általa cselekszik. E felfogás nyomán tetőződött Tisza István politikai pályája két nagy küzdelemben. Egyiket az obstrukciók által megtámadott és aláásott parlamentárizmus védelmében vívta, nehéz csaták során időlegesen el is bukva, de végre is teljes sikerrel fejezvén be a harcot, mikor az összes eszközök kimerítése után egy merész kardcsapással levágta a mindent felforgatni kész obstrukció gonosz hydrájának fejét. Másik nagy küzdelme pedig az értelmiség vezető szerepét kockáztató s így méltán nemzetrontónak tartott radikális választójog elien folyt, amely a maga korlátlan szélsőségében, mint ahogy azt Tisza prófétai érzéssel és bölcsességgel annyiszor hirdette : a parlament színvonalának mérhetetlen sülyedését s a nemzet politikai cselekvőképességének megzsibbasztását fogja eredményezni. Hogy ebben a jövendölésben is mennyire igaza volt, az máris beigazolódott mindenki előtt, aki nem dugja fejét a hazugság homokjába s aki le meri vetkezni a magyar faj egyik régi átkos bűnét — amit Tisza István mindig annyira ostorozott —, a tetszetős és népszerű jelszavakkal szemben való gyávaságot. Minél erősebben buzgott Tisza István férfias lelkében az igazán komoly hazafias érzés — amelynek szinaranyát a gyakorlati politika aprópénzére váltani nem is olyan könnyű dolog, mert: „Nem elég csak emlegetni, Tudni is kell jól szeretni, Tudni bölcsen a hazát“ — annál hevesebben üldözött minden hiú ábrándos, délibábos politikát, mellyel a népámításban utazó s népszerűségüket féltő ellenfelei oly gyakran s oly végzetesen meg tudták téveszteni a könnyen hevülő, jóhiszemű magyar lelkeket. A nagyhangú „hazafi-politikusok“ cifra szónoklatai csak buborékai voltak a magyar élet tengerének. Tisza István hazafisága gyöngytermő kagyló volt e tenger tiszta mélyében. Az igazi magyar fajiságnak legerőteljesebb és legtökéletesebb kifejezője volt ő, olyan értelemben, hogy a magyarnak minden kiváló tulajdonsága meg volt benne — szinte fenséges arányokban —, mig a rossz tulajdonságok salakja távol maradt attól a nemes érctől, melyből az ő alakja formáltatott. Ha végigtekintünk hazánk történetén s szemügyre vesszük az egyes korszakokban nemes fellobo-
