Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-03-22 / 12. szám

1919.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

93. oldal.

lalkozást követel? Ki érti meg, hogy ott a szószéken az beszél, aki mások panaszát, szenvedését, gondját, aggodalmát magába gyűjtötte s akinek egész élete a másokkal való együttérzés legnehezebb munkájából áll ?

A társtalanságnak ezt a lehangoló érzést ellensúlyozhatja bennünk az a tudat, hogy a világon a legnehezebb és a legszükségesebb munkát végezzük: magát az életet, a legdrágábbat, a lelket akarjuk meghódítani az örökkévalóság számára. Természetes, hogy ez több, mint kenyérkereset, több, mint életpálya, még annál is több, amit életcélnak neveznek. Általában minden keresztyénnek életfeladata a lelkeket arra segíteni, hogy eljuthassanak az élet Urához, de nekünk a végzetünk, külön sorunk ez.

Néha különösen nehéz sors. Életet, lelket akarunk ébreszteni és szüntelenül az életünk, a lelkünk egy-egy darabját adjuk oda magunkból. És ha eljönnek az órák és napok, amikor mi magunk is nagyon szegények vagyunk — gond, félelem és bűn megtöri bennünk az erőt és hitünk az összeomlás szélén van — nekünk mégis mennünk kell, hirdetni az Igét. Nagy megpróbáltatása és nagy veszedelme ez a lelkipásztornak. Más életpályák munkása is nehezen tud dolgozni ilyenkor. Más hivő keresztyén ilyenkor elvonul s megvívja harcát a kisértővel. De a lelkipásztornak mindig mások hite kész szolgájának kell lennie. Jó, vagy rossz hangulatban, ha békességét, vagy otthona csendjét valami földúlta is, ha lelke beteg és erőtelen is, vár reá a szószék, vagy a betegágy, az élet útjára induló házaspár, vagy a koporsónál siró gyászolók, hogy az evangéliumot hirdesse, még pedig nem kongó üres szavakkal, hanem az élet bizonyságtételének erejével.

Nem lehet Írni arról, miért a világon a legszükségesebb munka ez, ami reánk lerázhatatian erővel nehezedik. Elég, ha mi érezzük, hogy kivételes nagyságú, minden fölött álló a mi feladatunk. Ha mások nem értik is, ha kevés, vagy éppen semmi méltánylásra nem találunk is, ha mérhetetlenül több benne is a szenvedésünk, mint az örömünk, akkor se lehetünk mi soha-soha mások, mint ennek a szent és áldott legfőbb szolgálatnak a munkásai. Aki egyszer a lelkek pásztorságának a kivételes sorsát megnyerte, örök rabja marad annak. Odaadnók-e az egész világot, vagy elvehetné-e tőlünk az egész világ minden ereje azt a boldogságot, amit az igehirdető érez, amikor — bár csak egyetlen szívben is — visszhangot ver az evangélium és láthatja csak egyetlen tékozló fiúnak is boldog hazatérését ?

Bereczky Albert.

Vallási renaissance.

Tekintetünket a közvetlen jövő súlyos megpróbáltatásain túl egy távolabbi horizontra kell szögeznünk, ahol egy új vallásos renaissance lehetőségei bontakoznak ki.

A holnap megpróbáltatásai kétségtelenek. Ref. Sionunk súlyos megaláztatások elé megy, de nem a megsemmisülés felé. Egyházi szolgáinknak az egész vonalon ki kell inniuk a keserű poharat. Mintha az az állandóan hanyatló vonal, amely a ref. egyház számbeli és szellemi fajsúlyát az ellenreformáció kora óta jelezte, most hirtelen, végképpen letörne. Legalább látszatra. — A gyülekezet két vezetőjének a lelkésznek s tanítónak utjai most szemmeííáthatólag elválnak egymástól. Ref. tanítóink s tanáraink ama jelentékeny része, mely már évtizedek óta az államosításban látta vágyai netovábbját, most ott áll reményeinek beteljesedése előtt: nagyobb s viszonylag jobb jadalmazással megszabadul az egyházi szolgálat bilincseitől.

Ök elmennek s itt marad a ref. lelkészek státusa, amelynek hallatlan nehézségekkel kell összemérni az erejét a következő napokban. A hívek, akiknek nem fog többé segítségére sietni az állam az egyházi hivatalok fentartásában, igen sok helyütt tűrhetetlen tehernek fogják tartani, hogy papot tartsanak, amig saját nyomorúságukon meg nem tanulják, hogy az evangélium hirdetése az élet nélkülözhetetlen javát képezi.

Ám ennek a megtanulásához nem kell sok idő. Még néhány hónap, azután matematikai biztonsággal fel fog ébredni a nép százezreinek a lelkében a vágy, a vallás, az egyház szolgálatai után. Nem kell hozzá semmi egyéb, mint a jelenben mérkőző erőtényezők gondos mérlegelése, hogy az ember a közelgő vallási renaissance gondolatára eljusson.

Bármily paradoxonnak lássék is, a vallás és az evangélium eszménye ma közelebb áll a megvalósuláshoz, mint bármikor. A látszat azt mutatja, hogy a gondolatoknak az egyház, mint hatalmi szerv ellen intézett pergőtüze megpecsételte a vallás sorsát. Pedig ez csak látszat. A beteg Európa kérdését sokan vélték megoldhatónak egy hatalmas háborúval, amelytől, mint tisztító tüztől várták minden szenny és bűn rnegégetését, minden nyomor megszűnését. Ma már világos, hogy sem a győzők, sem a legyőzőitek nem értek célt. A határok eltolása, a legyőzöttek megsarcolása nem jelent új Európát. A harc tovább foly most gazdasági téren és ismét vannak milliók és milliók, akik a gazdasági élet határmesgyéinek megváltoztatásától várják az üdvöt, a porból, a könnyből vaió dicsőséges felemelkedést. A gazdasági harc — vérrel vagy vértelenül — megindult nálunk s ellenfeleinknél egyaránt. A vége? A vége bizonyos kétségtelenül elérhető reformokon túl az a keserű tapasztalás lesz, hogy a megváitozott gazdasági viszonyok közé került ember még nem megváltozott ember. Az ember megváltoztatásáért, talpraállításáért vívott harc csak a lélek területén vivható meg s csak a vallási megújhodás vértelen harcai adhatják meg Európának azt az üdvöt, amelyet a harcmezők véres és füstös romjai, a gazdasági küzdelmek rettenetes szenvedélyei között hiába keresett.