Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-22 / 12. szám
92. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. sőt — ahol még van — a vészharangot is meg kell kondítani. Szomorú, siratni való állapot a mi közéletünk^ ben az a tájékozatlanság, amellyel kezelnek mindert a vallással kapcsolatos kérdést. Mintha csak Franciaországban élnénk, annyira nem veszik észre, hogy hazánk népességének több, mint egy ötödé protestáns. Ezt nem szokták soha számításba venni; kinek a hibájából ? Bizonnyal a mi gerinctelenségünknek is van ebben része. Ennek tovább nem lehet így maradni. A kath. püspökök pásztorlevelével még nincs elintézve az ügy, nekünk is van a vallásoktatás kérdéséhez valamelyes közünk. Nos hát tisztázzuk a dolgot. A közoktatásügy jelenlegi vezetője attól tart, hogy a vallás tanításának Örve alatt megmételyezik a tanulók lelkét. Vele szemben jól esik idéznünk ugyanazon kormány egy másik tagjának, a kultuszminiszternek, Vass Jánosnak, Egerben mondott szavait: „Nem lehet célunk az, hogy a vallást zugiskolákba üldözzük, mert nem lehet tudni, hogy ott a vallás ürügye alatt minő tanokat hirdetnek“. Hogy az állam részéről gyakorlandó ellenőrzés melyik állásponton történhetik teljesebb sikerrel: ez az ilyen beállítás után többé kérdéses sem lehet. De volna egy közvetítő álláspont, amelyet Prohászka püspök említett először s ez: a fakultativ vallástanítás; t. i. tanuljon vallást az a tanuló, akinek szülei kívánják. Miután a kormánykörökben is elfogadhatónak látták, szólnunk kell róla. Prohászka bizonyára abból a feltevésből indul ki, hogy a szülő már csak nevelési érdekből is, mindenütt fogja kívánni a vallástanítást. Ez eddig áll is. De van diákhatás is, meg tanárhatás is. Mi lesz a szüle kívánsága akkor, ha bukófélen álló diák fia majd a vallástanítással is megterhelést állítja a maga mentségéül, vagy ha arról értesül fiától, hogy X Y tanár úr „üldözi“, mert vallásórákra is jár! A döntő súly nemde az éretlen gyermek kezéből kerül így a mérlegbe s aki ismeri a hanyag diákok psychologiáját, az nem lelkesedhetik a „fakultativ“ vallásoktatásért. Ily nagyfontosságú ügy kezelését csak nem bizhatjuk éretlen gyerekekre! Hát vájjon az iskola egységének megdöntése, vallást tanuló és vallást nem tanuló typusok teremtése kivánatos-e ép az iskola érdekében? Teljes hittel valljuk ugyan, hogy visszakivánják majd még a vallást ép azok, akik leginkább kiáltják most a pereaí-ot, de egy elhibázott lépést jóvátenni sokszor lehetetlen s generációk lelke nem lehet végtére kísérleti nyúl. Azért ne siessük el a dolgot. Mi veszély van abban, hogy maga az ország döntsön a jövő nemzedék lelki világa fölött ?! Szabad-e ilyen ügyet kormányrendelettel elintézni ? Rácz Kálmán. JU ember természeti erőinek rendeltetése az élet isteni méltóságának kifejlesztése. $othe. Külön sors. A mi sorsunk nem olyan, mint másoké. Vannak az életpályánknak olyan különleges terhei és olyan ismeretlen örömei, amiket nem érez, sőt nem is ért meg más, csak az, aki azt a göröngyös ösvényt járja, aminek lelkipásztori pálya a neve. Sokszor lehangoló ezt tapasztalni. Megdöbbenve érezzük, hogy milyen társtalanul állunk a nagy emberrengetegben 1 Azok a célok, amikért mi élünk, azok az eszmények, amik minket eltöltenek, a körülöttünk élő sok ezer ember előtt teljesen idegen, ismeretlen dolgok. Prédikálunk, sokszor úgy, hogy a legszentebb igazság érzése szinte fojtogatja belsőnket; — szavaink elhangzanak és úgy tetszik, az eredmény ugyanaz, mintha latin misét mondottunk volna. Ami nekünk a lelkünk legmélyebb vágyainak az ünnepi kinyilatkoztatása volt, hallgatóink számára egy közömbösen eltöltött óra volt csupán. E sorok Írója nem beszélhet még arról, hogy az igehirdetésben eltöltött egész életnek esetleg milyen fájdalmasan kevés látható eredménye van, de érezte már azt a szomorúságot, amit az igehirdetésben eltöltött és nyomtalanul tovasuhanó esztendők hagynak a szívben. Más életpályák munkásai is egymás szűk körére vannak utalva szakdolgaiknak a megbeszélésében, de a helyzetük alapjában különbözik a mienktől. Az orvosra vagy tanítóra nézve — bárhogy szeresse is szakmáját — a munkája nem jelent világnézetet. Nem is kíván munkája számára mást, csak olyan megbecsülést és tiszteletet, amit az életnek egy fontos és nélkülözhetetlen szakmunkása megkívánhat. Nem célja, hogy az emberek megértsék, vagy éppen elsajátítsák azt, amit ő tud, elég, ha használják, megfizetik és megbecsülik. Óh, de szomorú, ha a lelkipásztornak is csak ennyit akarnak adni I Keresztelj, temess, prédikálj, — megfizetjük és illő távolságból tisztelettel nézzük fáradozásodat. Más életpályán ez már eredmény volna, a lelkipásztorra nézve ez teljes sikertelenség és bukás. Pedig sokszor tapasztaljuk, hogy még ennyit sem kapunk meg. Hivatalunk iránt a tisztelet megvan még — a lelkész, mint a vallás reprezentánsa iránti tisztelet nagyon mélyen gyökerezik —, de munkánknak a megbecsülése, amit egyéb szellemi munkások érdem szerint megkapnak, hol van az már ? Messze vezetne, ha ennek okairól beszélnénk s a múltak fölötti általános ítélkezés lázában nekünk jól esik óvakodni a fölösleges rekriminációktól. Tudjuk azt is, hogy vannak örvendetes kivételek. De a tényt leszögezhetjük : az emberek általában nem tartják komoly és fáradságos munkának a lelkész munkáját. A fiatal segédlelkészt, amikor első heteit tölti a parókhián, sietve viszik szórakozni és időt tölteni, mert „ugyan mit is tudna csinálni egész héten!“ Ki érzi át, hogy az a „csak egy vasárnap“ is a becsületes lelkészre nézve mennyi gondot, mennyi gyötrődő imádságot, gyülekezete tagjainak az életével való mennyi előzetes fog
