Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)

1919-03-22 / 12. szám

1919.

DUNÁNTÚL! PROTESTÁNS LAP.

91. oldal.

bennünket is csak annyira tart kultúfényezőknek, mint az általa rendkívül nagyra becsült „egyházat“ általában. Igaz, hogy mi nem újságjaink számára csináltuk propagandánkat, hogy minket nem magasztalt

senki, nem várt tömeg az állomáson, nem üdvözölt kormányfelvonulás, nem doboltunk, sőt letiltottuk még a külföldi tudósító Bródi Miksát is. Minthogy azonban külpolitikát nem ilyenek alapján szoktak csinálni, az igazi okot mégis abban kell feltalálnunk, hogy mi nem álltunk talpra, hogy mi nem érttettük meg eléggé, hogy a mi ügyünk csak a mi szánkból bir az igazság döntő varázsával.

Nem csodálkozunk azon, hogy a kormány azoknak a prot. egyházaknak érdekeit, melyeknek négyszázados küzdelme és szenvedése érlelte meg a magyar nép lelkében a felszabadulás és demokratikus fejlődés most ölünkbe hullt gyümölcseit, nem méltatja figyelemre. De nem tudjuk elképzelni, miért dobja ki kezéből azt az erkölcsi tőkét, melynek a mérlegbe helyezése legalább is néhány megyét billentene a mi javunkra.

Nos hát hivatalos egyházunk minden apathiája, kormányunk minden közönye ellenére is ki kell jelentenünk, hogy nemcsak hazánkért, de magunkért is van elmondani valónk Párisban. Van mondani valónk s ha nem juthatunk el Párisba, el fogunk jutni máshova. Van mondani valónk s történjék bármi, igenis talpra fogunk állani és nem fogjuk engedni, — hisszük, hogy amerikai és angol testvéreink sem engedik — hogy csak egyetlen magyar református hívünk is orthodox románná és szerbbé, vagy katholikus csehvé önrendelkeztessék. Talpra fogunk állani a magyar református egyház egységéért. Nem engedjük elrabolni és megölni négyszázados testünk legértékesebb részeit, kitépni egyházunk organizmusából eleven tagjainkat. Jöjjön, aminek jönnie kell, de aminek nem szabad jönnie, annak útjába állunk. Tépjék meg magyar hazánkat, ha már letettük a fegyvert visszavonhatatlanul, de nem téphetik meg egyházunkat, melynek még vannak fegyverei, vannak testvérei, vannak aggódó és védelmező barátai, mely még egység maradhat szétdarabolva is.

Ám aludja álmát a hivatalos egyház, ám vívják parittya-harcukat azok, kiktől e világküzdelem vezetést kíván, az az egy bizonyos, hogy amikor majd velük együtt összeomlik minden, Krisztus egyházának ki kell emelkednie a romokból s a prot. nemzetköziség vállain, mint már annyiszor, felemelkedhetik az életre magyar hazánk is. v.

A vallástanítás jövője.

Közoktatásügyi kormányunk köréből elhangzó nyilatkozatok szólni késztetnek. Bár szivvel-léiekkel a forradalmi vívmányok alapján állunk s minden porcikánk irtózik a vallás leple alatt felekezeteskedő politika győzelmétől, de van valami jó is a múltban, amit nem kell mindenáron mellőzni az új épület megalkotásánál. Ilyennek valljuk a vallás kötelező tanítását az iskolában. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha megszavaztatnák ebben a kérdésben az ország lakosságát — ami nélkül a demokratikus köztársaságok még csekélyebb jelentőségű politikai dologban sem szoktak döntő lépést tenni — legalább is a szavazatok s/4_e a jelenlegi állapot fenntartását kívánná; úgy látszik, kormányunk is tudja ezt s azért nem akarja bevárni a nemzetgyűlés döntését, hanem mindennél sürgősebbnek véli a közvélemény némi előkészítése (de nem meghallgatása) után esetleg rendelettel kitiltani a vallást az iskolából.

Érzékenyebb oldalról aligha támadhatnák egyházunkat, amely századok óta erőforrásnak tartja „veteményes kertjét“, a „mindenestől“ testéhez tartozó iskolát. Ha az üldöztetések idején helyénvaló volt így gondolkozni, ma, az átalakulás izgalmai és bizonytalanságai közepette még görcsösebben kell ragaszkodnunk iskolafenntartó jogunkhoz, amely által éppen az örökké érvényes erkölcsi értékekkel óhajtjuk gazdagítani az új államformának, a köztársaságnak kereteit. Amint 400 éven át tette, úgy ezentúl is a nemzeti szellemet óhajtja szolgálni egyházunk a maga isko' Iáival, amelyek nemcsak megtévesztő szólam gyanánt vallják minden bölcseség kezdetének az istenfélelmet.

Istenfélelem nélkül iskolai „nevelést“ mi nem tudunk el sem képzelni s aki az egyházat a vallással, a héjat a tartalommal összetévesztve, egyházellenes indulattal ki akarja dobni iskoláinkból a vallás kötelező tanítását, az az iskolát éltető levegőjétől, a pedagógiát a legértékesebb eszközétől akarja — reméljük nem tudatosan — megfosztani és az egész társadalmai anarkiába dönteni.

Súlyos vádat emeltünk, de meggyőződésünket mondtuk ki vele, amelyet részletesen indokolni is hajlandók vagyunk. Nem ismeri az a mi magyar népünket, főként a protestántizmus négyszázados életének tanulságát, aki az élet által még semmiképen ki nem próbált „laikus erkölcs“-csel helyettesíthetni véli a vallásos nevelést. Céltalan küzdelemmel a kultúrharc rémeit zúdítja ránk, pedig talán enélkül is van már elég nyugtalanító anyag politikai életünkben. Ezért is jó lenne bevárni az ilyen kérdéssel a csendesebb időket, hiszen a francia forradalmat talán nem éppen kötelességünk minden lépésében utánozni.

Nem lehet célja még a forradalmi politikának sem az, hogy minél népszerűtlenebbé tegye magát is, alkotásait is. „Sunt certi denique fines.“ Hamar lejárja magát az a politika, amely ellenáramlatok felidézésében virtuóz. Az ellenáramlat már meg is indult a róm. kath. püspökök hivatalos pásztorlevelével. A protestántizmus sem dughatja be homokba a fejét. Fel kell nyitni a szemünket, hogy lássuk a közelgő veszedelmet ; fel kell emelni a szavunkat, hogy meghallják és tisztában legyen velünk minden intézkedő tényező;