Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-22 / 12. szám
90. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. Az időközben kitört háború szétzavarta a Konstanzban egybegyűlteket és megakadályozta a iüítichi gyűlés megnyitását. Az egyházak a maguk munkájával későn jöttek, hogy a világháborúk ezen legiszonyubbjának kitörését meggátolják. Az erre irányult mozgalom e rövid áttekintése kétségtelenné teszi, hogy az egyházak tudatára ébredtek, bár a világháborúra való tekintettel későn, kötelességüknek, hogy az emberiség legszentebb javait erkölcsi közreműködésükkel fenntartani segítsék. A háború alatt nemcsak a pápa részéről, de a különböző protestáns egyházak részéről a béke érdekében tett kísérletek — ezek között magyarhoni ref. egyházunk részéről is ily irányban tett kísérlet — fájdalom, eredménytelenek maradtak s a háború a maga rettenetességeivel folyt tovább, hogy az ajkakra csalja azt a mondást, hogy a vallás csődöt mondott. Most, hogy a kínokban vergődő világ békekötés után eseng, most, hogy a lelkek a háború-okozta nyomás alól kezdenek felszabadulni, sürgetőbben lép az egyházak elé az a követelmény, mint valaha, hogy teremtsék meg a valláserkölcsi eszmék buzgó terjesztésével azt a légkört, mely egy újabb háború kitörését megakadályozni alkalmas legyen. Az evangéliumi egyházak világszövetsége már a háború alatt is ily értelemben működött. Célja az volt, hogy a népek között a jó egyetértést az egyházak segélyével hozza létre és erősítse meg. Ez a cél a békekötés után épen ügy megmarad, mint ahogyan a világszövetség tagjai előtt lebegett a háború alatt. Ez a cél méltó törekvését képezheti minden egyes egyháznak s az egyház minden tagjának s ezt a célt csak az egyházak vállvetett közös munkájával lehet elérni. Ebből a közös munkából ki kell venni részét a mi magyarhoni protestáns, közelebbről református egyházunknak is. A világtól való elzárkózottságunk, különösen a háború alatt, lehetetlenné tette, hogy csatlakozzunk azokhoz a törekvésekhez, melyek ezt a célt főkép semleges államokban a meggyőzésnek oly hatásos fegyvereivel igyekeztek megvalósítani. Most, hogy egyelőre ugyancsak a semleges külfölddel, de remélhetőleg minél hamarabb az ellenséges külfölddel is megnyílik az összeköttetés és szorosabb kapcsolat lehetősége, nem szabad haboznunk s a magunk részéről is meg kell tennünk mindent, hogy egyháztársadalmi utón belekapcsolódva abba a nagy organizmusba, melyet e cél megvalósítása utáni törekvés hozott létre, mi is megtegyünk a magunk részéről minden lehetőt Az evangéliumi egyházak világszövetségének kimutatásából némi megszégyenüléssel kell látnunk, hogy e szövetség önálló orgánumokkal s önálló képviseletekkel rendelkezik Amerikában, Angoíországban, Németországban, Franciaországban és Olaszországban épúgy, mint a semleges Dániában, Németalföldön, Svédországban, Norvégiában, Svájcban, sőt Finnországban is. Rajta kell lennünk, hogy a legközelebbi gyűlés Magyarországot is, a magyarhoni református egyházat is, mint tagját üdvözölhesse s ezért egyháztársadalmilag meg kell nekünk is teremtenünk azt a szervet, mely az evangéliumi egyházak világszövetségének eszméit magyar földön, nemzetünk nyelvén szolgálja. Dr. Antal Géza. Kis dolog, mely sokat jelent. Közvéleményünk fejbólintással, itt-ott örvendezve vette tudomásul, hogy dr. Kováts Istvánt a minisztertanács a béketárgyalások anyagát előkészítő Külügyi Tanács tagjává nevezte ki s a tanács elnöke felkérte őt a prot. egyházak érdekeinek megóvása céljából a békekonferencia elé kerülő anyag összegyűjtésére és feldolgozására. Ki kell jelentenünk, hogy ezt az elintézési módot nem tartjuk olyannak, mely méltóképen kifejezésre juttathatná azt az erőt, mellyel mi a béketárgyalások asztalánál hazánk érdekeit képviselhetnénk, nem tartjuk olyannak, mely képes volna egyházunk érdekeit megóvni, a magyar refprmátusság egységét megvédelmezni. Mi követeltük református egyházunk képviseltetését a béketárgyalásokon. Megmondottuk, hogy miért. Rendelkezésére akartuk bocsátani kitaszított és senki által meg nem hallgatott hazánknak és kormányának azt a szivekben felépített nemzetköziséget, melyet a prot. világ képvisel, melyen keresztül hazánk épsége a legsikeresebben védelmezhető s amelynek fejei Ítélkeznek ma nemzetek sorsa felett. Követelésünk kiáltó szó volt a pusztában. Megfeneklett egyházi szervezetünk tehetetlenül, tétlenül áll. Egyházi sajtónk semmibe se vette lapunknak e tárgyban tett kezdeményezését. Minden mindegy. Csak az nem, hogy Kovátsnak van-e igaza, vagy Baltazárnak. Hát ki törődik ma ezzel ? Kik ők, ki bárki más, mi az ő személyes igazuk ahhoz a nagy kérdéshez képest, hogy éljünk-e, vagy meghaljunk ? Aki nem képes a helyzet magaslatára emelkedni, azt úgyis elsöpri az alul hömpölygő áradat. Csoda-e, ha a kormány közönyösen, vagy ellenszenvvel kezel minden prot. kérdést s így a szóban forgót is ? A kormánybiztos, — ki nem is egyházunk hivatalos képviselője — itt is egyedül maradt. Ellenzéke lehet, hogy volt, de támogatója nem igen. Ezért képviseli majd ref. egyházunk érdekeit is az a férfi* aki
