Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-08 / 10. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 77. oldal. len mértékben emelték s amikor a nép anyagi jóléte is nem várt mértékben emelkedik. Éppen akkor, amikor a napszámosok évi keresete is 8—10.000 K-ra tehető. Hát szabad, hát lehet az ilyen heccelődést komolyan venni ?- Nemcsak arra nem gondolnak az izgatók, hogy ez az eljárásuk teljességgel méltatlan derék őseinkhez, de elfelejtik, vagy nem akarják tudni azt se, hogy érvényben van minden olyan törvény, amit a népköztársaság kormánya el nem törölt, vagy nem módosított. Tehát érvényben vannak a mi egyházi törvényeink is. Szerfelett együgyű felfogása az a szabadságnak, a változott helyzetnek, hogy most az a törvény, amit itt és ott a falukban a néptanácsok, vagy nem is ezek, hanem a valahogyan összetoborzott gyűlések kimondanak. Ha így lehetne, akkor olyan bábeli zűrzavar lenne, hogy áldás helyett szörnyű átok volna a kormányforma megváltozása. A köztársaság nem annyi, mint fölfordulása mindennek; a szabadság nem annyi, mint szabadosság, féktelenség. A köztársaságban is áll: rend a lelke mindennek! Tartsuk meg hát a jó rendet egyházunkban. Az elöljáróságok erre külön föl is esküdtek. Tőlük várja azért a törvényes felsőség, hogy szószólói, védői, fenntartói legyenek a törvényes rendnek. Érdemes Elöljáróságok! Már Bölcs Salamon megmondta, hogy nincsen új dolog a nap alatt. Nem új dolog hát az se, hogy egyesek erősítgetik, hogy nincs Isten; hogy vannak, akik dühösködnek a vallás ellen és ennek szolgái ellen. Aki csak kevéssé ismeri is a történelmet, tudja, hogy szörnyű viharokat, rémes megpróbáltatásokat élt mar át a vallás általában és a mi református vallásunk különösen is. De semmiféle dühösködés se tudta megsemmisíteni, eltiporni a vallást; semmiféle erőszak se tudta kivetni a gyertyatartóból ennek gyertyáit. Hiábavaló most is minden ilyen irányú erőlködés. Ezt a tapasztalatokban gazdag, higgadt, józan gondolkozásu elöljáróságok bizonyára belátják. Azért arra kérem őket, nagyon kérem’, hogy ne nézzék közönyösen a züllést célzó zavarokat, hanem férfias bátorsággal és hajthatatlan kötelességtudással emeljék fel szavukat szent vallásunk igazságai mellett és az alkotmányos utón lélrejött egyházi törvényeink érvényesítéséért. Mondják meg azoknak, akik a legkönnyebb utat-módot választották a népszerűség hajhászására, t. i. a zsebeken könnyítés utját-módját, hogy olyan ember van elég, akit a kártya, a korcsma, a rossz asszony tönkre tett, de olyan, akit az egyháza iránt való kötelességeinek teljesítése tett volna tönkre, olyan már nincs. De nem is lesz! Istenem! Hányszor elvették őseinktől itt és ott a templomukat, iskolájukat, lelkészlakukat — és újra meg újra szereztek másokat. Pápán is a mostani templomuk már a negyedik templomuk a reformátusoknak. És ezt 30 esztendei száműzetés után akkor építették, mikor Adásztevelről visszahozhatták papjaikat, tanítójukat. Közben ott is építettek egy templomot. Micsoda szent erőfeszítés kellett ehez. De micsoda erőfeszítés, micsoda határtalan türelem kellett ahoz is, hogy a pannonhalmi és zirczi apátság, meg a győri püspökség birtokain (Pázmándfalun, Tápon, Mezőőrsön és ott a Bakonyban) megőrizzék apáink hitét az utódok és megtartsák az ősi istenitiszteletet, habár csak — mindegyik helyen — a falu végén épült templomukban. Volna-e lelkűk a mai utódoknak elpazarolni azt a drága örökséget, amit erős hitü elődeik minden külső erőszak, minden zaklatás és keserítés dacára megszereztek, megtartottak és rájuk hagytak? A költő azt hitte: „Nem szül gyáva nyulat Nubia párduca!“ Hihetnénk-e mi, hogy a vastag nyakú, helyesebben mondva: erős hitü kálvinistáknak utódai a Mammon, az anyagi gazdagság szolgáivá stilyedtek alá? Alásülyedtek annyira, hogy néhány korona miatt pusztulni, veszni hagyják a lelki örökséget, a szent hagyományokat? Távol legyen! .. . Most viharzanak még a szenvedélyek. De látott már a mi egyházunk más szeleket is! A szelek tova repültek és mi megmaradtunk. Elül majd ez a mostani vihar is, ha kitombolta magát. De kitombolását nem szabad összedugott kezekkel néznünk. Azért minden embernek, aki szivén viseli anyaszentegyházunk sorsát, helyén legyen az esze és a szive; de különösen el kell várnunk ezt azoktól, akik föl is esküdtek arra, hogy éber őrállók lesznek a gyülekezetben. Lelkére kötöm az Érdemes Elöljáróságnak, hogy törvényes kötelességeit odaadó hűséggel teljesítse! A lelkészek részére a díjlevélben biztosított járandóságokat — semmi más helyről jövő felhívásra nem hallgatva — szolgáltassák ki a szokott módon. Könnyen meglehet, hogy a közeli jövő még az eddiginél is nagyobb áldozatot követel hiveinktől, mint amekkorát eddig hoztak. Aminthogy külföldön is az egyháznak az államtól szétválasztása magával hozta a hitfelekezeteknek tisztán a saját erejükre való támaszkodását. Ha bekövetkeznék is ez: mennyivel könnyebb lenne a mi helyzetünk, mint volt — teszem azt — az őskeresztyéneké avagy református őseinké, akik a szörnyű üldözések dacára tömörültek gyülekezetekké. Igen, mert minekünk a teljes szabadságon túl vannak már lelkészlakásaink, templomaink, a lelkészek javadalmazására szolgáló földjeink, alapítványaink és a legtöbb helyen szép számú s elég jómódú híveink. És rövid időn egyformán jómódú lesz mindenki. Nem lenne-e örök szégyenünk, ha ilyen kedvező körülmények között mállanék szét kezeink között gyülekezeti életünk, amely a jó rendet és áldozatkészséget illetőleg századokon át például szolgált a rajtunk kívül állóknak ? Bizony a kálvinista hagyományok, a sok szenvedéssel, de sok dicsőséggel teljes múlt épp úgy arra ösztönöz bennünket, mint közismert önérzetes voltunk, hogy szedjük össze az erőnket, tömörüljünk és építsünk és amit az állam esetleg elvon majd tőlünk, azt a magunk emberségéből pótoljuk. A jóakarat miként a múltban megtalálta, meg
