Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-08 / 10. szám
76. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. ietüket a városok s a szerteszórt falvak gyülekezetei felé, lássák meg a hiányokat, hallgassák meg az aggódó szavakat, amelyek szeretetet és segítséget kérnek, s adják oda erejüket a legnagyobb és legszükségesebb dolgok elvégzésére. Nem programmot várunk most már, ha nem pozitív munkát. Nem azt akarjuk tudni, hogy ha majd egyetértünk minden aprólékos dologban is, akkor mint lesz, hanem akarunk látni tetteket, amelyeknek ható erejétől a távoli falvak lelkei megindulnak. A mi egyházunkban is az a szellemi csoportosulás, mozgalom lesz diadalmas, amelynek az ügyét értékes tettek fogják propagálni. Bizonyosnak tartjuk, hogy minden komolyan töprengő ember ma a tennivalóknak egész seregét látja. Az is bizonyos, hogy tenni lehet: az első igazán megértő, nagy koncepciójú cselekedetet egész seregek fogják ujjongó örömmel üdvözölni. Tildy Zoltán. Az életből.* Érdemes Egyházi Elöljáró Urak! Mindnyájan úgy érezzük, hogy most csakugyan megnehezült az idő járása felettünk. Köröskörül ellenség pusztítja határainkat, sanyargatja véreinket. Teljes bizonytalanság köde borítja 'édes hazánk helyzetét szomszédaink között. Remeg a szivünk és visszaborzad attól a gondolattól, hogy dicső őseink által ezer évvel ezelőtt szerzett és tatár, török, német dúlások, meg-megújuló szörnyű viharok közt szinte emberfeletti türelemmel és kitartással megtartott drága hazánk csonkán, bénán kerül ki a már eddig is rémes áldozatokat követelt háborúból. A közös veszély érzete még,az oktalan állatokat is összetereli, tömöríti. Ezért érthetetlen, hogy hazánk polgárait a ránk zúdult szerencsétlenségek mérhetetlen súlyú pörölye sem tudja törhetetlenül összekovácsolni. Éles ellentétek villámai cikáznak a szenvedélyek viharainak sötét felhőiből. Most már pedig igazán magunkra maradtunk szegény magyarok. Igazán össze kellene hát fognunk és megmaradásunkért vállvetve kellene munkálkodnunk. Nemzetünk egészének és egyes fiainak jól felfogott érdeke sürgetően követeli ezt tőlünk. És ha fájdalommal látjuk a hazafiak belső pártviszályát, mennyivel fájdalmasabban érint bennünket az a belső egyenetlenség, gyűlölködés, ami egyikmásik gyülekezetünkben felütötte a fejét. Ahol a belső egyenetlenség és gyűlölködés tüzében égnek a lelkek és pusztúlnak a hitvalló őseink által ránk hagyott drága javak: anyaszentegyházunkhoz és annak intézméményeihez való hűség és áldozatkészség, ott mélységes fájdalommal azt kell mondanunk a költővel: * Bizonyára olvasóinkat is érdekli ez az esperesi körlevél, mely hű bepillantást nyújt egyházmegyéink mostani válságos belső viszonyaiba. Szerk. „Nem, nem az ellenség, Önfia vágta sebét“. Forró lázban emésztődik országunk, népünk. E lázzal együtt jár, hogy sokan félrebeszélnek. A lázban emésztődő embert sajnáljuk, de úgy-e nem indulunk el a beszédén. Nem, mert érthetetlen. Érthetetlen a mi egyetlenséget és gyűlölködést keltő atyánkfiainak bej széde is, mert a gyülekezeti életnek éltető szervét : a lelkipásztori hivatalt akarják megbénítani, talán egészen kiküszöbölni, mikor a lelkészeknek mindenki által jól ismert szerény és szűkös díjazását úgy le akarják szállítani, hogy a megmaradó javadalmazásból csak úgy élhetnek meg, ha a lelkészi hivatalt csak aféle mellékfoglalkozásnak tekintenék, főfoglalkozásuk pedig a földmivelés, vagy valami iparos mesterség lenne. De én bizonyos vagyok benne, hogy ha a csupán a föld haszonélvezésére szorított lelkész beállana a földmivelők sorába és maga rakná a trágyás szekeret s maga baliagtatná az ökröket, azok tiltakoznának ezen eljárás ellen legelőször és leginkább, akik most a többi szegény ember sorsára akarják őt leszorítani. Ugyanúgy elitélnék a lelkészt akkor is, ha valami iparos mesterségre adná magát. De hát mind hiába. . . Itt-ott akadnak gyülekezeteinkben olyanok, akiknek igen tetszik az a szerep, amire senki se hívta el őket, amire önként vállalkoztak: t. i. a nép barátainak, a nép jóakaróinak szerepe. Úgy vélik, hogy e szerepükben nekik házról házra kell járni, gyűléseket tartani és a lelkész ellen izgatni s ennek kisemmizésével könnyíteni a népen; helyesebben mondva : így szerezni maguknak barátokat, tekintélyt ama hamis sáfár módjára. Okoskodásuk első tekintetre tetszetős. Minek a papnak — mondják — annyi fa, meg annyi gabona, hiszen nem tudja eltüzelni, hiszen nem tudja megenni! Hogy nem tudja eltüzelni a fáját, nem tudja megenni a gabonáját — ez igaz. Nem is volna szép, ha mértékletlen, rendetlen életmóddal mind elpazarolná. De hát kérdem : melyik földmives eszi meg mindazt, amit termel ?! Melyik gazdasági cseléd eszi meg 40 mérő gabonáját ? Ez is, az is a gabona fölöslegéből pénzel; ebből és a lelkész még a tűzifa feleslegéből is szerzi be a ruhákat, a házhoz szükséges elszámlálhatatlan holmit, a lelkész ebből taníttatja a gyermekeit. Arra nem gondolnak a szóvivők, hogy a lelkészi dijlevelekben készpénz fizetésül oly csekély összeg van fölvéve, hogy szinte nevetséges: 22 forint, 24, 43, 50 forint! Hát ez lenne, vagy ez legyen a fizetés ?! Igenis, azért rendelték őseink a természetbeni fizetést — ám mondjuk — bőséggel, mert jól tudták, hogy abból sokat meg kell takarítani és pénzzé tenni, hogy az elkerülhetetlen kiadásokat fedezhessék a lelkészeik. Mekkora meggondolatlanság, milyen bántó és kíméletlen eljárás éppen akkor erőltetni a lelkészi fizetések leszállítását és pedig több ezer koronával, amikor minden más tisztviselő fizetését szinte hihetet—
