Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-03-01 / 9. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 69. oldal. szebb tartalommal töltsük meg: ez minden jóravaló ember vágya és kötelessége. Hogy mi legyen ez a tartalom: erre nézve már sajnos, igen eltérők a vélemények. A hatalom kezelői ma nagyon a „jövő“-nek élnek s kevéssé gondolnak arra, hogy a jövő előtt a jelen és a múlt vannak, amelyeket a jövő, melyet szeretünk a legszebbnek elképzelni, nem dob az örök semmiség sírjába. Amire szeretnek hivatkozni, hogy az új levél letolja a régit, a valóságban is csak a tölgyfára áll. Itt is azonban inkább azon a mozzanaton akad meg a szemük, hogy az új levél letolta a régit. Holott azt is meg lehet látni, hogy a régi megvárta tavaszig az újat; sőt azután is, ha végleg elválik a levél fájától, a földön felbomolva a humusszal egyesül s táplálja szülő anyját és utódait, az új leveleket is. Csak azt akarjuk tehát mondani, hogy a fejlődés folytonos s hogy miután az új tölgylevélke ledobta a régit, ne tagadjon meg vele minden közösséget, hanem vegye fel annak tápláló elveit, elemeit. Ilyen lehullott levélke az egyházakba vetett bizalom is, mely az új alakulás fájáról bizony lehullott. Tény, hogy az egyházak kevéssé szolgálták a földi szenvedők ügyét s a megváltást most teljesen és kizárólagosan akarja kezébe venni a szociáldemokrácia. Figyelmébe ajánljuk azonban, hogy egyházak, vagy akár egyetemes kér. egyház és keresztyén szellem nem azonosak. Az egyházak krisztusi szellemtől vannak ihletve, bár tagadni nem lehet, hogy ezt az ihletet, a Szentlelket nem nagyon akarták, vagy tudták érvényesíteni. Az emberszeretet szelleme azonban igen is a krisztusi lélek alkotása s a szociálizmus, ha nemes ősre akar hivatkozni, nem hivatkozhatik másra, mint az emberszeretet szellemére. Igaz^ hogy ezelőtt jobban szeretett a harc, az osztályharc szellemére hivatkozni, de most, hogy a hatalmat kezébe ragadta és tőle elragadni legfeljebb a kommunisták akarják, alkalmasabb és megnyerőbb volna az emberszeretet szellemét felidézni. Ez a szellem hódítóbb volna, odaadóbb lelkeket nyerne, mint mostani eszközeik. Megnyerhetné fegyvertársul az egyházat is, mely belátta, hogy a nép- és munkásjóléti mozgalmakban nem tett eleget hivatásának. Ha a múltban nem is tett eleget ennek a hivatásnak, ne csak vádképen gondolják ezt el a kívülállók, hanem gondoljanak a magyar falu elálmosítő, sokszor lehangoló és elfásító befolyására „a magyar ugar“-ra. Ha a szociálizmus maradandó épületet akar emelni, minél szélesebbre kell vetnie alapját. Ha valóban több igazságot akar a földön, több emberszeretet is akar. És ha ezt akarja, a keresztyén egyháznak nem lenne hivatása ellenére az, ha munkatársává válnék a szociálizmusnak. Az utóbbinak ma nagyobb hatalma van az államban, az egyháznak nagyobb hatalma van a lelkek felett. A két hatalom kölcsönös közeledése és megegyezése javára szolgálna mindkettőnek s javára szolgálna azoknak is, akikért mind a kettő van és lenni akar, az embereknek. Akármennyit is hangoztassák némelyek a szabad egyház szabad államban jelszavát s kívánják bár az eltávolodás folyamatát az egyházhoz vagy a keresztyénséghez ragaszkodó egyének vagy csoportok is gyorsítani, mindkét fél szempontjából több észszerüséget látnánk egy ellenkező folyamatban. A viszony köztük már most is ellenséges félig-meddig, az ellenségeskedés mindkét fél erejét emészti ép akkor, amikor minden alkotó és megtartó erőre kétszeres szükség volna. Vannak erőfokozó ellenségeskedések is; ismerjük az ibseni gondolatot: a legerősebb az, aki egyedül áll, de a mai társadalmi élet egymásrautaltságában legfölebb csak féligazságot látunk az efféle szemfényvesztő okoskodásban. A féligazságnak pedig aligha van nagyobb értéke, mint az egész tévedésnek. Az ellentét áthidalására hivatott keresztyén szociálizmus nálunk még nem alakult ki. Alakulóban van valami hasonló, „a keresztény szociális“ mozgalom, amelyből válhatnék komoly keresztyén szociálizmus abban az esetben, ha a felekezeti korlátokon felülemelkedve s minden esetleges mellékcélt eltávolítva, sőt még annak gyanúját is ipegsemmisítve, olyan alapon működnék Össze egymás közt és az állammal is, amelyet az emberiség jobb része sohasem tagadhat meg. Ez az alap az erkölcsi ideálizmus, amelyet sarktételül a keresztyénség felülmúlhatatlan egyszerűséggel, de mégis fenséges erővel így vall: szeresd Istent és szeresd az embert !• Abban igaza lehet dr. Vass Vincének, hogy a magát egyedül üdvözítőnek valló katholikus egyházzal, mi mint hivatalos egyház tartósan és veszély nélkül együtt dolgozni nem tudunk, de nem is erről van szó és nem is erre van szükség. Minden katholikus imperiálizmus mellett is — amelyről különben is kérdéses, hogy meddig vallják még — lehetséges volna valamely gyakorlati, erkölcsi, társadalmilag munkás keresztyén közösség, amely ebben a mivoltában közelebb állna a kér. életközösség ideáljához, mint bármelyik felekezeti egyház s melynek kialakulása a keresztyénség fejlődésében is korszakos mozzanat lehetne. (Talán koncentrálódnánk előbb mi, kik egy házban lakunk. Szerk.) Tehát nem a felekezeti egyházak szövetkezett egyházi akciójáról volna szó, világért sem, hanem szabad keresztyének világi, társadalmi munkásságáról. (De „szabad“ keresztyének-e a keresztény szociálisták, kik épen az imperialista egyházat nem akarják szocializálni ? Szerk.) Ebben az értelemben a legszigorúbb szociáldemokrácia sem láthatna bennünk ellenséget. És ha azt látna, az ő hibája volna. Az ellen a vád ellen védekezni, hogy ez a mozgalom antiszemitizmus volna, igazán felesleges. Vannak antiszemiták a keresztyének közt, vannak antikrisztiánusok a zsidók közt. Egy kér. mozgalom azonban ép azzal, hogy keresztyén, nem lehet többé antiszemita. Ezzel a keresztyén közösséggel szemben, amely társadalmi, erkölcsi, művészeti stb. lelkiismeretünk volna, egy kifogástalan és megtámadhatlan jelllemü keresztyén szociálista párt olyan szerepet tölthetne be,
