Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-22 / 8. szám
Harmincadik évfolyam. 8. szám. Pápa, 1919 február 22. DÖNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYEMegjelenik mindén szombaton. A lap szellemi részét érintő közlemények a felelős szerkesztő cimére (Pápa, *= Damjanich-utca 3. sz.) küldendők. 1=1 Főszerkesztő: Czeglédy Sándor Felelős szerkesztő: Dr. Vms Vince Főmunkatársak: Faragó János Kováts Alajos Pongrácz József Dr. Trócsányi Dezső Előfizetési díjak (egy évre 20 K, félévre 10 K), hirdetések, reklamációk Faragé János főmunkatárs cimére küldendők. £=> Hirdetések díja megegyezés szerint. *=* A kenyér szocializálása. Nem szólok e rövid cikkben a mindenki kenyeréről. Hogy ebben az évben mindenkinek jusson, országos probléma, egyenesen élet-halál kérdése. Lesz idő, mikor mi magyar református papok is ott leszünk a nagy tanácskozásnál, ahol egy ország oeconomiáját beszélik meg. Ám addig az egyházunk lelkiismeretének mélyén szunnyadó szociális érzésnek az eddigieknél sokkal nagyobb s egyházunk isteni rendeltetéséhez méltóbb arányban kell megnyilatkoznia. Nem szólók a híveink kenyeréről sem. Isten csodálatos gondviselése folytán a mi úgyszólván földmivesekből álló egyházunk tagjai lesznek legközelebb a soványan megterített asztalhoz. De szólok a magunk kenyeréről: a lelkészekéről. Ez a kenyér nem volt egyforma a háború előtt sem. Egyenlőtlen elosztása már akkor is komoly gondot okozott mindazoknak, akik meg nem elégedve a hosszú s úgyszólva kénye-kedve szerint fejlődő múlt által adott helyzettel, jobb szerették volna, ha egyforma munkáért egyforma kenyér jutott volna az Isten igéje minden szolgájának. Hiszen tudom, hogy a mi kenyerünk nefh volt olyan változatos, mint a római egyház szolgáié. A püspökök és kis plébánosok kenyere: kalács volt és dohos, fekete kenyér. A mienk a maga szegénységében nem mutatott ily gazdag színárnyalatokat. Szegényes volt, kevés volt, de valahogy elég volt, mint már negyedfélszáz éve. A háborús idők alatt a különbségek kimélyültek. Félig sinekurákért fehér és izes falat járt ki, szegény városi papok hallatlan erőfeszítéseiért emészthetetlen, csomós hadi kenyér. Az egyik helyen megnőtt egy kissé a jólét, a másikon magasba szökkent a nyomorúság. A jelen untig elég okot szolgáltatna arra, hogy a kenyér szocializálásáról beszéljünk. Az a nyomor, melyet főleg a városi lelkészeink nagy része átél, az égbe kiált. Tisztes, munkában megőszült lelkészek, akik reggel alig tudnak számot adni a munkáról, amelyet a nap folyamán el kell végezniük, nagy családjukkal 5—6000 K-n tengetik az életüket, költik el a feleségük vagyonát s a gond ezer ráncától bebarázdált arccal vonják a „szépséges“ igát, amelybe lassanként beleun lelkűk, testük egyaránt, mig egy középszerű béres 14—15.000 K-t keres évenként. Szegény kongruás papok, akiknek készpénzzel fizetnek, fütetlen szobákban vacogják át a telet családjukkal együtt s még megnyugtató, ha szakítaniuk kell az ároni családok évszázados szokásaival, ha nem taníttathatják a gyermekeiket, mert így nem lesznek úri koldusokká. A jövőre nézve egymást biztatgatják: Jó az Isten, jót ád. Mit szóljak szegény özvegy papnéinkról? Jobb, ha nem szólok egy szót sem, mert a szivem facsarodik össze s szégyenkezve gondolok arra, hogy ezt a lapot esetleg idegenek is találják olvasni. De mert igazságos akarok lenni, megmondom, hogy egyik-másik parókián van ám egy kis jó mód is. Gazdagság, pompa nem ragyog a házainkban, de — remélem — a segíteni tudó készség, az áldozatos jóakarat nem veszett ki abból a nagy családból, amit úgy hívnak: református papok családja. Ez az áldozatkészség még ma nem fokozódott igazi hatalmas közösségi érzéssé, szolidaritássá. Vagy abból ványadt el szegényes közönyösséggé az egymás sorsa iránt. Elég az hozzá, hogy ez az áldozatkészség, melynek a gyökerei lenyúlnak a szív legmélyébe, ma egy nagyon régi, ásatag módon jut kifejezésre: az alamizsnaadásban. Mikor egy-egy szivet rázó helyzet erőszakkal utat tör magának valamelyik lapunk hasábjain: 10—200 koronákat elküldünk egy középponti helyre szegény papi özvegyek s árvák segélyezésére, aztán nyugodtan fordulunk a másik oldalunkra, mint akik nagy dolgot cselekedtünk. Hát ezt kell nekünk tennünk? Hát ez illik hozzánk a jelenben, akik büszkén valljuk magunkat a Krisztus evangéliumában rejlő társadalomalkotó s megtartó erő harcosainak? Hát elég, ha utánozunk más egyházakat, melyek napról-napra újabb jelét adják a társa-