Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-22 / 8. szám
58. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. dal mi élet mindent átidomító változásaival szemben való érzéketlenségüknek s ma mintegy leteszik a vizsgát arra nézve, hogy az új társadalmi rendhez alkalmazkodni, (vagy az új társadalmi rendet a maguk isteni eszményei szerint magukhoz alkalmazni!) képtelenek? Hát nem kellene-e vasláncokkal egybekötnünk magunkat egy hatalmas és erős szervezetté, melynek minden tagja, a legnagyobbtól a legkisebbig, eleven erővel érzi át a testvéri szolidaritással járó szent kötelességeket és megnyugtató fenséges érzéseket ? Hát nem nekünk kellene-e példát adnunk a vajúdó világ számára, hogy egy világnézeti alapon álló emberek — terror és gyávaság nélkül is — képesek egymásnak kezet nyújtani arra, hogy az egymás teherhordására vonatkozó krisztusi kötelességet, ha egyebütt még nem, de legalább maguk között valóra tudják váltani ? Lehet — sőt valószínű — hogy hatalmas összeforradásunktól nem lenne több és fehérebb a kenyér mindnyájunk asztalán. De nem könnyebb-e nélkülözni is, ha a nélkülözésben egyek vagyunk? Nem lesz-e megnyugtatóbb és felemelőbb a tisztes szegénységünk is, ha ez a tisztes szegénység nemcsak a mienk, hanem kétezer magyar ref. parókiáé s több száz lelkészözvegyé s árváé egyaránt ? Solamen miseris socios habuisse malorum. Nem veszik-e el ügyünk az országnak közvéleménye előtt csak azokért, akik bizonyos anyagi jólétre téve szert nem tudnak részt venni testvéreiknek nyomorúságában? Hát kívül kiről kezdenek beszélni, ki lesz lassanként typusává a ref. papnak : az-é, aki a nyomorúság fekete felhője alatt éli le sanyarú napjait, vagy az, aki a háborús konjunktúra alatt kifizette tartozásait, vagyont szerzett, az ügyek élére kerekedett s lassanként — templomon kívül — plenipotentiariusává válik a helységének? Vagy még most is várjuk, hogy a háború előtti /2/igazság visszajön és kiszorítja helyéről a jelen teljes igazságtalanságát? Amik a hátunk mögött vannak, tempi passati: soha vissza nem jönnek már. A jelen igazságtalansága ellen csak összefogó, kemény akarattal, egyházunk és hivatásunk jövőjébe vetett rendületlen hittel lehet orvoslást keresni. Enélkül sorsunk: meghasonlás önmagunkkal, fejetlen civódás, lomtárba vettetés. De ha a jelenhez nincs semmi szavunk, ha mi a Krisztus evangéliumának első képviselői, a magunk kis körére nézve is természetesnek találunk mindent úgy, ahogy van: hogy a nyomorgó csak hadd nyomorogjon tovább, hogy özvegyeink — nemcsak a volt és sírban porló lelkésztestvéreink özvegyei, hanem majd a mieink is! — s világ koldusai legyenek, ha abban a balga hiedelemben ringatjuk magunkat, hogy kezünkben a dijlevelet lobogtatva a győzelem reményével állhatunk ki a jövő barikádjára, ha várjuk, hogy miután a próféták restek odamenni a hegyhez, majd a hegy fog odasétálni a prófétákhoz: akkor még mindig van valami, ami komoly megfontolásra készt, van egy gondolat, amelynek végiggondolása kell, hogy megrázzon a szivünk mélyéig. A jövőnk gondolata ez. Én pl. ismerek városi lelkészt, aki a maga pár ezer koronája birtokában közel van ahhoz, hogy könnyes szemmel megköszönje a palástot s elmenjen nyomorúságát hordozni máshová. E példában a megrázó az, hogy az a pár ezer korona is olyan természetű, hogy a jövőben — ahogy a jövő előttünk kibontakozik — egy tollvonással megsemmisíthető. Ha az államsegélyt megvonják, lelkésztársaink százai válnak szegény papokból koldus papokká. Egy államcsőd s ahogy én a mi hitéletünk intenzitását ismerem, gyülekezetünk százai válnak árva gyülekezetekké. Elnémúlt harangok után elnémúlt ige. Oh mily szomorú, mily lesújtó még gondolatnak is. S mig e sorokat írom, nem leselkedik-e ez a gondolat már is a függönyök mögött ? Egyházi közéletünkben a jelen és a jövő e rettentően felelősségteljes alakulatával szemben mély csend. Mintha mindenki teljesen biztonságban érezné önmagát. Van egy párt, amely várva-várja a tabula rasa-1. Ezt nem lehet komolyan számításba venni. Emberek, akik végleg elkeseredve a határtalan reménykedéssel "határos reménytelenséggel azt gondolják, hogy akármi történik is, ők és az egyház csak nyerhetnek a változással. Egyebütt hallgatás. Meg kell végre érteni, hogy azok sincsenek biztonságban, akik nem érzik a nyomorúság rettentően szorongató kezét. Lehet, hogy azok, akik apró számvetéssel kiszámítják, hogy kik és mely területek mennek veszendőbe az új összeomlással s akik nyugodtan hajtják le fejüket azzal a tudattal, hogy ha szegény kongruás papok nagy %-a, miniature egyházaink egész sora elveszhet, de ők épen maradnak, éppen először fognak összeomlani. Lehet, hogy azok, akik annyit panaszkodtak már hiába, hogy most már elnémúlva, mint az áldozati bárányok várják a következendőket, ha egyszer összefonják erőiket, diadalmasan állják ki a jövő megpróbáltatásait. Lehet, hogy sokan a messzeségben mosolyogva olvassák e sorokat, íme egy gondolat, amely elejétől végig képtelenség. Terv, amelyet realizálni nem lehet. Pedig ezek a
