Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-01 / 5. szám
1919. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 35. oldal. Wilson alapjában kálvinista elveit, de annak a világnézetnek alapjára kell helyezkedni, amelyikből ezek előjöttek. Ezen az alapon azután követelhetjük, hogy ők is ragaszkodjanak hozzá és ezen az alapon követelésünk férfias súlyt és tekintélyt fog nyerni. Meggyőződve arról, hogy a mélyen tisztelt kormány ép úgy aggódik hazánk jövőjéért, mint mi, bizton hiszem, hogy követeléseinket meg fogja hallgatni és teljesíteni. Pápa, 1919 január 28. Hazafias tisztelettel Dr. Vass Vince theol. tanár. Számítunk még ? ... A nagy küzködésből vigasztalannak tetsző helyzetben kerültünk ki. Gyönge pillanatainkban közel vagyunk a fásultsághoz. Eddig is tudtuk, de most vált előttünk a maga rettentő valóságában világossá : mennyire nem-ismertek és félreismertek vagyunk az idegen nagy népek előtt. Ugyszólva senki sem érez velünk. A szomorú valóság súlyát alig bírjuk. De elemi erő az, amely követeli, hogy ne álljunk tétlen, csüggedettségben. Az összeomlás bennünket készületlenül talált. Amit a négy és fél háborús év alatt tettünk az majdnem semmi ahhoz képest, amit utolsó anyagi és lelki erőnk odaadásával tenni kellett volna. Ez nem akar vád lenni senkivel szemben sem. Ennek a szomorú ténynek az okait olyan általánossá vált világszemléletben, az egyházi külső és belső életnek olyan egyetemessé lett formájában látjuk, amelynek vitalitásunkat egyre sorvasztó voltáról bennünket eléggé hatalmas szóval senki sem győzött meg. Tény az, hogy most készületlenül és mozdulatlanul állunk. Tűrjük, hogy a múló nehéz napok hozzanak nekünk alkalmasabb időket. De akár a mai, akár a későbbi időkben számítunk-e mi, van-e még feladat, ami éppen mireánk vár, amit nélkülünk senki jól elvégezni nem tud ? Nélkülözhetetlen érték vagyunk-e mi ennek a nehéz sorsra jutott népnek az életében, vagy csak nekünk van szükségünk másokra ? A magyarságban határozottan temérdek a jó kultúranyag. Mi repülve fejlődhetnénk mától kezdve. Ha nem győz a fásultság, a tétlen honfibú, ha tespedt szunnyadt lelkek fölocsúdnak fásultságukból és tétlenségükből és akarják a munkát, úgyis száguldásra fog kényszeríteni a kirobbant erő. Mert van. A földművelésünket a legjobbá lehet és kell tenni, aminek a csodájára járjanak. Ha ipari vidékeink elvesznének is, földművelő népünk téli házi-iparát, eredeti, művészi világcikkek előállítására tenni képessé. Mindezt csak úgy lehet még csak elkezdeni is, ha népünket a mai politizálás izgatottsággal telített mezejéről mielőbb belevezetjük a megnyugtató, megváltó munka helyeire. A legelső teendő tanítani. A tudásnak, a magasabb világszemléletnek világosságát vetíteni bele annak a népnek a leikébe, amely a maga rettentő tudatlanságában, minden politikai, még életérdekeivel ellenkező politikai zagyvaságra is reagál. Misszionáriusi önzetlenség, odaadás, bátorság, fáradhatatlan munka kell még ahhoz is, hogy elkezdhessük ezt a tanítást. Népünk a sok üzettetésben, kínlódó, vergődő szenvedésben sokszor sokakban megcsalódott: most bizalmatlan, nehezen lehet igazán a szivéhez férni még a legteljesebb szeretetnek is. Nehezen lehet, de lehet és kinek lehet inkább, mint nekünk és lehet-e másnak ? * * * Nekünk most már ki kell lépnünk a világ elé. Érték van bennünk. Képesség mindenre. Kemény fejeinket neki kell vetnünk az akadályt nem ismerő lázas munkának. Meg kell tanulnuk a mások eddigi eredményeit és neki új ösvényeknek! Voltak már nekünk eddig is olyan kultúreredményeink, amiket felmutathattunk volna az egész világ előtt; voltak és vannak embereink, akiket szégyenkezés nélkül odaállíthatnánk a világ elsői közé. De eddig egyrészt szemérmesek voltunk és hagytuk például, hogy a világnak jórészben nem magyar és nem is nagy értékeket jelentő irodalmi csoport mutatkozzék be az egész magyarság, a magyar élet, a magyar erkölcs, a magyar irodalom vizitkártyájával. Másrészt úri bizakodottságunkban nem igen törődtük idegen nációk véleményével. S ezalatt más kis népek a mi rágalmazásunkkal és kisebbítésünkkel nőttek nagyra. Most először igaz eredményeket, — aztán félre ezzel a szemérmetlenséggel, úri nemtörődömséggel í Van-e itt feladata a református papságnak? Ki ne látná azt ? Nekünk vannak érzelmileg a háború által sem tönkretett összeköttetéseink. Ezeket fel kell újítanunk s újakat is keresnünk. De összeköttetések magukban nem elegendők. Nem állhatunk mi s nem is fogunk örökké alamizsnát kérő koldusként a világ előtt állani s üres kezekkel, tények nélkül bizonykodni a magunk árva igaza mellett. Nézzünk csak a református papság jelentős tömegére. Egy magasabb kultúrára alkalmas tábor. Ma még szertehúzó s nem a magunk kisebbítése, ha bevalljuk, hogy legalább nemzetközi viszonylatban nem eléggé művelt. Szellemileg értékes termelésre kell képessé lennie e tábor igen sok kiváló egyedének. A külvilág a mi kedvünkért még kevésbbé fogja megtanulni a nyelvünket, mint eddig: még az is nehezebbé teszi a munkánkat, hogy nekünk magunknak kell talán sokáig gondoskodnunk arról, hogy az értékeinket ismertté tegyük, de a nagyon elszánt, az igazán akaró embert az akadályok csak még keményebb munkássá teszik. Egyházi életünket — ha értékeink is lesznek — igen könnyű és igen egyszerű dolog lesz belekapcsolni a más nemzetek testvéregyházainak életfolya-