Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-02-01 / 5. szám
36. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 1919. mába. De balgatagság volna csak azért dolgozni, csak azért élni, hogy mások elismerjenek bennünket. Ennyi cél nem adna elég erőt sem a munkára. De hiszen, mig a föntebbieket is papírra vetettem, állandóan az emberi élet egészen magasrendü, az örökkévalósághoz forrott értékei lebegtek a szemem előtt. Mig aggódó szeretettel töprengek nehéz sorsunk feleit, úgy érzem: vagy nekiszánakozik egész lélekkel, acélakarattal az egyházunk is, a nemzetünk is, együtt mind a kettő igazán nagy dolgoknak s az ezekért való küzdelem megbontott életerejüket megsokszorozza, vagy . . . Ezt az utóbbit nem tudom hinni és nem akarom leírni. Egy dolog nyilvánvaló és bizonyos: nekünk magyar református lelkipásztoroknak sorsunk a döntéshez hozzájárulni. A tétlenségünk a döntésnek az egyik, a megfeszített munkánk a másik serpenyőjébe hull Óriási Súllyal. Tildy Zoltán. Mi a célunk? Mikor a Dunántúli Protestáns Lap f. szerkesztését átveszem, nem mulaszthatom el, hogy annak a felelősségérzetnek tartalmából, mely e pillanatban lelke met eltölti, néhány töredéket fel ne tárják lapunk olvasói előtt. Mindenek előtt ki kel! jelentenem, hogy nem akarok programmot adni. Szomorú tapasztalataink szerint a programmok rendesen csak arra valók, hogy pillanatnyi hangúlatot keltsenek s azután feledésbe merüljenek. De néha maga az idő ad programmot az embereknek. Ennek engedelmeskedni kell. Az idő előbb, vagy utóbb számon kéri azt. Belevési szivünkbe kitörölhetetlenül s önmagunkat kell megtagadnunk, ha ellene akarunk szegülni. Egyházunknak ma ez a kérlelhetetlen idő adott programmot. Nem emberek adták, tehát nem frázis, nem hangulatkeltő ideológia. Az idő méhében Isten adta nekünk lelkiismeretbeli kötelesség gyanánt. Nos, mi elfogadjuk, lapunk elfogadja egyházunknak ezt a programmját. Meghajlunk előtte, vele megyünk, cselekedni, élni akarunk. Isten szavát halljuk a viharzó idő zúgó szelén keresztül: Magyar földön mély és aktív keresztyénséget akarok! — Szivünkbe markolt a kiáltás, megértettük, követjük. Ezért harcolunk. Hogyan akarjuk ezt az Istentől adott programmot szolgálni ? Lapunkkal küzdünk azért, hogy ebben a rettenetes összeomlásban épségben maradjon minden, ami szent, értékes és isteni eredetű s hogy az új építés- j nél beleépíttessenek a falakba Isten országának kövei. Ezért kénytelenek leszünk néha-néha kilépni az egyházi élet tradiciónális kereteiből és harcolni a keresztyénség lelkének a társadalmi életbe és intézményekbe való beleviteléért. Arra tanít minket az idő, hogy ez iránytalan kavarodásban nem merülhet ki az egyház tevékenysége individuális üdvkeresésben s egyes lelkek halászásában, de meggyőződve világnézetének diadalmas voltáról agresszív erővel bele kell lépnie a társadalmi örvény forgatagába, hogy hatása alatt onnét keresztyén szellemű intézmények merüljenek fel. Az új világ alapjainak lerakását nem nézhetjük ölhetett kézzel. Ez a végelgyengülés jele volna, vagy öngyilkosság. Minden társadalmi kérdésnek érdekelnie kell minket, még ha politikai vonatkozása van is, mert mindegyiknek megoldása az egyház céljának, Isten országának e földön való felépítését mozdítja elő, vagy veszélyezteti. Egyszer már meg kell hallania a világnak, hogy a keresztyénség nem felekezeti kérdés, nem kultusz, nem dogma, nem egyház. Meg kell értenie, hogy a keresztyénség világot átalakító isteni erő, mely helyet kér magának a társadalmi élet minden ágazatában, még a politikában is. Meg kell iátnia, hogy mi nem az égben, a csillagok felett keressük Isten országát, de itt a földön akarjuk azt látni és harcolunk érte, mint ahogy más is, a szocializmus is, harcol a maga világnézetének diadaláért. De hogy megértse ezt a világ, előbb magunknak is meg kell értenünk. És itt mered elénk a legsúlyosabb kérdés: egyházi életünk hajójának egy viharzó tengerről való kivezetése. Nem történhetik ez máskép, csak megtisztúlással. Le kell vetkőznünk, eí kell dobnunk magunkról mindazokat a tradiciónális rongyokat, melyek nem illenek az evangéliumi keresztyénség testéhez és fel kell öltenünk az istenfiuságnak saját életünkből kiizzadott áttörhetetlen páncélját. Meg kell értenünk, hogy hibásan értelmeztük a keresztyénséget. Azt hittük, hogy az sem más, mint egyház, dogma és prédikáció. Azt gondoltuk, hogy Isten országa csak a túlvilági élet ködös világában realitás és csak azok jutnak el bele, akik ezt elhiszik. Az evangélium mást beszél. A keresztyénség az, hogy én élek, bennem Isten él s általam Istennek él a világ, melyben hivatva vagyok bizonyságot tenni az Atya kegyelméről. Isten országa földi cél, földi feladat, földi kötelesség: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a menyben, azonképen itt a földön isu. Az egyház nem más, mint eszköz ennek a célnak a szolgálatában. És lapunk harcolni fog azért, hogy valóban ennek a célnak legyen eszköze, jó és hathatós eszköze. Épen ezért örömmé! tesszük magunkévá mindazokat az egyház belső életére vonatkozó reformtörekvéseket, melyeket az 0. R. T. proklamált. De hűségesek az egy házhoz, annak tradícióihoz, dicsőséges múltjához, sőt „dicstelen* jelenéhez is, azt akarjuk, hogy az egyház önmaga, saját meglevő szervei által hajtsa végre ezeket a reformokat. És hisszük, hogy végrehajtja. Kötelessége végrehajtani, mert a reformáció szelleme s az őrökké új evangélium nem sötétült el még az egyházban. Mi tehát nem forradalmároskodunk, de minden erőnkkel dolgozunk azon, hogy a szükséges reformokhoz szükséges levegő és lélek éljen és hasson az egyház belsejében.
