Dunántúli Protestáns Lap, 1919 (30. évfolyam, 1-20. szám)
1919-12-07 / 20. szám
128. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1919. s ott egyengetni a nemzeti újjászületés diadalmas megvalósítását. Prófétai erővel kell felrázni közönyös, önző, a haza sorsával s általában mások sorsával mit sem törődő népünket. Nehéz munka, de kötelességünk. Örökölt kötelességünk. Eredendő erényünk. Elődeink reánk hagyták, a haza kívánja, lelkiismeretünk parancsolja: munkára a romok fölé s nemsokára látni fogjuk a feltámadás közelítő fényének ragyogását. A magyar református papság mint mindig, úgy most is legyen legerősebb támasza a nemzeti életnek s ezt a hivatást annál inkább is betöltheti, mert tradícióinál, vérénél, szivénél fogva nem is tehet mást. Püspök urunk gyűjtési akciója. Feltétlenül kívánatos, hogy azzal a gyűjtési akcióval,'amelynek megindítását püspök urunk Öméltóságának lapunk múlt számában közzé tett s minden sorában megszivlelést érdemlő körlevele jelzi, kissé bővebben s a tárgy komolyságához illő alapossággal foglalkozzunk a nyilvánosság előtt. Hála Istennek, a tetszhalálnak az a megdöbbentő állapota, amelybe egyházi életünk külső organizmusa már a proletárdiktatúrát megelőző forradalmi hónapokban sülyedt, lassanként oszladozik s a normális életműködés lehetősége mind inkább közelít. Minden optimisztikus túlzás nélkül mondva — a gyógyulás kétségtelen jeleivel találkozunk az egész vonalon. A felszabadult területeken új lendülettel kezdődik meg a munka, mely hivatva van helyre hozni az elmúlt esztendők rettenetes vérveszteségeit és előre nem is sejtett csapásait. Büszkén vallhatjuk, hogy ez az örvendetes jelenség különösen áll a mi dunántúli egyházkerületünkre nézve, amelyben részint szerencsés külső körülmények, de méginkább püspök urunk páratlan agilitása a legelső lehető időpontban módot nyújtottak a munka megkezdésére. Még a proletárdiktatúra izzó zsarátnoka, összeroskadt égő gerendái fedték a talajt, mikor püspök úr megjelent a kerület gócpontjában s a maga szakadatlan tevékenységével módot és példát adott a munkára. Egyházkerületi közintézményeink a legválságosabb időpontban — nem törődve a gátló körülmények egész tömegével, menten munkába kezdtek. Helyesen érezte püspök urunk, hogy a magyarság megmentésének igazán csak három eszköze van: a munka, munka és munka. Példaadása világosító fáklya lett a magyarság szomorú éjszakájában, amelyre mindenfelől a legnagyobb tisztelettel tekintenek. Természetesen, neki sem állott módjában minden akadályt elhárítani. Hiszen pl. egyházkerületünk területi széttagoltságával olyan akadállyal találta szembe magát, amelynek orvoslása csak akkor következhetik be, mikor a kebelünkről Ieszakgatott részek természetes gravitációjuknál fogja ismét visszatérnek hozzánk, amikor a béketárgyalás a dolog higgadt mérlegelésével ismét vissza fogja egyházkerületünknek adni azt, ami isteni jogon az övé. Azok, akik ideges nyugtalansággal nézik a dolgokat, vegyék fontolóra, hogy a széttagoltság jelen állapotában még egy határozatképes egyházkerületi gyűlés összehívása is leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik és szinte merő lehetetlenség. ' Éppen ez a körülmény kényszeríti püspök urunk Öméltóságát arra, hogy a kerület drága intézményeinek fenntartásánál eddig szokatlan módszereket alkalmazzon. E lap olvasóival szemben a lebecsülésnek egy neme volna, ha megindító spinekkel próbálnám részletezni a kerület tanintézetei fenntartásának óriási nehézségeit. Hiszen a helyzetet mindnyájan ismerik. Minek beszéljek arról, hogy az óriási bankjegyáradatban az intézetek alapjai rohamosan elértéktelenedtek, a fenntartási terhek szinte a fellegekig nőttek ? Minek emlegessem, hogy a magas kormány minden jóindulatú támogatása ellenére is a fenntartó testületnek már-már a lehetetlenséggel kell küzdeni, ha nem akarja, hogy évszázados intézményei az enyészet martalékaivá legyenek ? Már pedig — s itt bizonyára minden jóravaló dunántúli református ember vélekedését tolmácsolom — ezeket az intézményeket minden körülmények között fenn kell tartanunk. Becsületbeli kötelességünk ez azokkal az ősökkel szemben, akik az üldöztetés szomorú évszázadaiban, ha kellett, a szivük vérén is megvédelmezték és egy jobb jövendő záloga gyanánt megtartották ezeket az intézményeket. Vagy mi hátrább állanánk? Mi annyira belesűiyedtünk volna a Mammon kultuszába, hogy ugyanakkor, amikor a dunántúli egyházkerület híveinek túlnyomó többsége soha nem sejtett összegek felett rendelkezik, engednők kialudni ezeket a világító forrásokat, amelyek annyi vihar után oly kevesed magukkal még fényt, szelíd ragyogást árasztanak maguk körül a magyarság éjszakájában ? Mikor szerteszét az egész országban viharos lelkesedéssel hangzik a magyarságnak és keresztyénségnek a jelszava, mi engednők erejük vesztetten elhanyatlani azokat az intézményeket, amelyek mint a magyarság s az igaz keresztyénség oltártüzei, évszázadokon keresztül ragyogtak egymás után következő generációk számára ? Nem, mi azokat a zászlókat, amelyekhez a legnagyobb megpróbáltatások között híven ragaszkodtunk, ragaszkodni fogunk ezután is. Ezért áll minden jóravaló református ember szivéhez olyan közel püspök urunk gyűjtési akciója. Ezért olyan szépek az eredmények, amelyeket az eddig meglátogatott néhány gyülekezetben elértünk. Mindenütt nyitott ajtók s kitárt szivek vártak bennünket. Az emberek nagyobb része boldog volt, hogy az egyházkerület tanintézeteivel szemben érzett nagy hálájának csak egy kis mértékben is kifejezést adhatott. Ezért fognak szívesen látni ben
