Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1918-04-21 / 16. szám
74. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1918 meg ludta becsülni ezt az örökséget és életével tisztességet szerzett ennek az utravalónak a mások szemében is. Már mint tanuló édes gyönyörűséggel hordozza a munka terhét s első tanulótársai között; 20 éves korában már megjelent a tudományos irodalom munkásai sorában a „Szinképelemzés“-röl Írott pályanyertes fizikai tanulmányával. Mint II. é. theológus írói öntudatra ébredve lapot indít Pápai Ifjúsági Lap címmel, amelyben megcsendül már a kedves elbeszélő lebilincselő stílusa s ezzel elismerést szerez ifjú élete iránt. Életsorsa szerint lelkipásztornak készül, de komoly önvizsgálat után s — 30 éves tanári szolgálata bizonyítja, hogy — jó sejtelemmel felismeri hivatását s a fheológia bevégzése után két évet a budapesti egyefemen töltve tanári oklevéllel tér vissza eddig őt dajkált Alma Materébe s lelkesedéssel, nemes ambícióval áll a kollégium szolgálatába. És immár 30 év tanúskodása szerint senki nem volt ő nála hűségesebb dajkája a Márton István örökségének; aki látta az ő lelkesedését a kollégium iránt, viaskodásait ennek tiszlessége érdekében, odaadó hűségét ennek tradíciói iránt: az megtanulta tőle szeretni és becsülni a pápai főiskolát. A történetiró feladata lesz kijelölni a helyét főiskolánk munkásainak rangsorában, mi a közvetlen megfigyelés biztosságával valljuk, hogy oszlopember volt, a legnagyobb tanárok között van helye ; most ugyan könnyek közt, de dicsekedve hirdetjük itt e ravatalnál, — amikor ő példás szerénységével már nem térhet ki az elismerés elől —, hirdetjük, hogy jó kedvéből adta testületünknek a szerető szivü kollegát, intézetünknek a hivatásos tanárt a Gondviselés, hogy az ő élete, gondolkodásmódja, kedélyi világa, pihenést nem ismerő munkássága, törhetetlen kötelességérzete, pontossága, mint élő, ellenállhatatlan példa hatott tanítványainak erkölcsi alakulására és következetes szigorral, de atyai jósággal irtogatta a bűnt, a léhaságot, azt a lelkiismeretlenséget, amely csak játszik a kötelesség nevével, amely a munkának csak jutalmát, áldását óhajtja élvezni Isten és az emberek ingyen kegyelméből. A könnyen boldogulás vágyát, társadalmi életünknek ezt azt akut betegségét közülünk senki sem irtogatta nálánál nagyobb lelkiismeretességgel és feljesebb odaadással. De Borsos István a legodaadóbb tanítói és nevelői munka mellett arra is ráért, hogy főiskolánk kulturális misszióját szélesebb körre kiterjedően szolgálja. Huszonegy évig kezeli a főiskola anyakönyvtárát s berendezi oly szakértelemmel, hogy az állami főfelügyelőség részéről is a legteljesebb elismerés éri ezért főiskolánkat. Elkészíti a könyvek katalógusait, a többszörös példányok jegyzékét s a könyvtár használatát ekként megkönnyítve közvetve szolgálja a tudomány érdekeit. Felfedezi azt a nagy kincset, amelyet gazdag éremgyüjteményünkben bírunk, szakemberré képzi ki magát a numizmatikában s így rendezi és teszi alkalmassá gyűjteményünket a tanulmányozásra. Ugyanezt teszi történetfilologiai múzeumunk egyes darabjainak leírásával. Majd, — hogy egy vérbeli magyar református tanár tökéletes tipusa lehessen — segítségül hivja lelke gazdag kincseinek széthintésében a toll hatalmát is. A Dunántúli Prot. Lapnak megindulása óta belső munkatársa s itt leginkább nevelési kérdésekkel foglalkozik. Majd megírja a Gályarabok történetét, kedves elbeszéléseket ir a Szövétnekbe, emléket állít a letűnt tipikus kálvinista diákéletnek a Kollégiumi történetekben. Gazdag humora és zamatos magyarsága úgy megnyeri az olvasót, hogy»csak sajnálni lehet egyébként nagy elfoglaltságát, mert mint iró, különösen mint stiliszta szélesebb körben ünneplés tárgya lehetne. Úgy tetszik nekem, hogy a magyar szép-próza múzsája is gyászfátyollal áll e ravatal mellett. Óh, hogy. aránylag ily korán végezte el azt a munkát is, amelyben a tollat használta eszközül! Elvégeztetett a munka, amint elvégeztetett a szenvedése is. Sz. h. gy.! Embernek lenni annyi, mint szenvedni, sőt én azt hiszem, az emberi nagyság titka a szenvedésben rejlik. Ki járt valaha göröngyösebb úton s ki szenvedett testében és lelkében többet, mint a mi eszményképünk, áldott idvezítő Urunk ! óh a szenvedés a legbiztosabb lépcső e földön az ember tökéletesedéséhez. Ne tartsa magát egy halandó sem szerencsétlennek, ha keresztek alatt roskadoz, mert a szomorúság által jobbá lesz a szív, mint az aranyról is leolvasztja a salakot a tűz. Ez a mi halandó társunk is járt sokat a siralom völgyében. Csalódott az emberekben, szenvedett méltatlan bántalmakat, tapasztalt nem egyszer hálátlanságot és gáncsolták azért, amivel dicséretet érdemelt meg. De sem az embereket, sem pályáját nem utáltatták meg vele ezek a tövisszúrások. Javíthatatlan ideálista volt, amint tréfásan szoktuk róla mondani. Igen, mert mindent keresztyén lélekkel fogadott; ezt tanulta nagy Mesterétől, akit szolgált lelke bensejében mind halálig. Nem kerülte el a családi gyász sem, sőt ebből igen-igen bő mértékben kivette részét. Népes családja csak gyászát tette gazdagabbá, házas életének gyönyörű hajtásai rendre száradnak és kidőlnek, megmegürül egy-egy hely az asztalnál, gazdagabb a temető egy-egy sírral s szegényebb az apai szív egy-egy kedvessel. De zúgolódó szó azért nem kél ajkán. „Az Úr adta, az Úr vette is el; áldott legyen az Úr neve !“ vallotta a szenvedő Jóbbal. Fájdalmát elrejtette avatatlan szem elől, félrevonult a szent magányba. Pedig szive érzékeny s ezért olyan kíméletes és nemes az emberekkel érintkezésben. Csak az Isten tudja szivének vívódását, hangtalan fájdalmát pedig csak olyan halandó értheti meg, aki tudott már könnyek nélkül sírni. Ő tudott. Szenvedett kedveseiért azokkal együtt, de aggodalmait mosolyba, biztató ékes szavakba rejtette, mivel úgy érzé, hogy nem szabad sírni az apának gyermeke koporsója mellett, midőn az anya elalél a bánattól s az ő feladata támogatni a roskadozó hitvest. ( 1 A
