Dunántúli Protestáns Lap, 1918 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1918-11-03 / 44. szám

44. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

197. oidal. .

százados évfordulója a világtörténelemben páratlan, — méreteiben minden képzeletet túlszárnyaló világháború dulása folyamában, — elcsitulni nem akaró fegyver zajban virradjon reánk; — úgy akarta a gondviselés, hogy 400 éves múltra, annak hőseire és harcaikra való megemlékezésünk beleessék abba a világégésbe, melynek tüzfénye égeti lelkünket, a amikor agyunk rostjai közé ennek tragikus képei idegződtek be; — amikor képzeletünket az idők méhében rejlő titkoktitka : a rombadőlt világok felett épülő jövendő ködképe tartja állandó izgalomban.

Nem szállhatunk miatta perbe a gondviseléssel. Ez a nagy történelmi összetalálkozás végtelenül fájdalmas ugyan minden igaz, evangélium szerint való keresztyén emberre, — fájdalmas, — mert azt kell látnunk, hogy a háborús gyűlölet az egymással élethalál harcban álló nemzetek és ezek protestáns társadalma közé oly hatalmas válaszfalat emelt, — mely erőszakosan szűkíti a protestántizmus szemhatárát, s lehetetlenné teszi, hogy az egymás iránt való gyűlölettől égő nemzetek protestáns társadalma a reformáció egyetemes és közös kincseinek értékelésében és birtoklásában, a szellem testvériségében megértve találjon egymásra, de ha az egész protestáns világnak ez a hatalmas, a nemzeti határokat nivelláló nemzetközi találkozása, a reformáció emlékezetének ily testvéri egyesülésben való megünneplése a viszonyok leküzdhetetlen kényszere miatt lehetetlen is, ez nem lehet ok arra, hogy a magyar református társadalom akkorra halassza az emlékezést, amikor a velünk egy kulturközösségben élt, de most velünk szemben keblünknek szegezett fegyverekkel harcban álló nemzetek között a háborús gyűlölet emelte válaszfalak leomlanak s a béke messze riasztott galambja elhagyott fészkére — az egymással farkasszemet néző nemzetek millióinak szivébe újra visszaszáll s ott állandó otthonra lel; sőt ez a világháború által ránk kényszerített elzárkózás bizonyos néző pontokból még talán alkalmasabb, ha nem is a méreteiben és arányaiban, tehát külsőségekben hatalmas és zajos, de befelé, — tehát eredményeiben annál mélyebb és termékenyebb jubileumi ünneplésre.

Ma, amikor benne élünk a napról-napra íródó világtörténelem forgatagában, s halljuk annak dübörgő lépéseit; — ma amikor ennek a szemünk előtt elfolyó világtörténelemnek egymásra tóduló eseményei, nemzetek millióinak, félelem és öröm érzései viharzanak át egész valónkon, — mint ennek a világ történelem írásnak nemzeti erőink teljes kifejtésével való tevékeny részesei, ma úgy érezzük, hogy a háború előtti kicsinyes világ alacsony szintjéről az ismeretlenség ködéből kiemelt s a világ szeme elé egy magaslatra helyezett bennünket a végzet, ahonnét tisztultabb levegőben, tágabb szemhatáron tekinthetünk vissza a mult kiemelkedő csúcsaira, — s előre a messze jövők széles tájai felé kígyózó utak irányvonalain.

S talán épen ezért ma tisztultabb tekintettel, szigorúbb önbirálattal, nagyobb magunkba szállással s jövőnkért való több felelősség érzettel emlékezünk, — mint hogyha a mi ünneplésünk a világ nagy protestáns nemzeteinek, — az egyetemes protestáns világtársadalomnak ünnepe közösségébe olvadt volna bele,

— ahova mi csak örömeinket, lelkesedésünket vittük volna magunkkal, — de ahol gyengéinket, sebeinket,

— melyek nélkül pedig nem szűkölködünk, — feltárni tiltotta volna magyar mivoltunkból fakadó büszkeségünk és nemzeti hiúságunk.

* * *

A mai nap az emlékezés napja. Emlékezve visszaszállunk a reformáció bölcsőjéhez, — ez emlékezés keretében azonban szinte lehetetlen a múltnál megmaradni, — a múltba visszaszálló emlékezetünknek az ős forrástól meggazdagodva, erővel felvértezetten kell a jelenbe visszatérni, annak tudatát kell számunkra magával hozni, s ezzel jövendőnk útjait bevilágítani, hogy az az erőkészlet, mely a reformációval áradt bele a világba, még koránt sincs kimerítve, hogy abban a múltban annyi új meg új érték lappang, mely ellenségeink diadal üvöltés közben hirdetett elmúlásra itéltségünkkel szemben is hű sáfárok kezén biztos záloga lehet a mi jövendőnknek.

A reformáció a keresztyénség történeti életére gyakorolt első sorban átalakító hatást, az egyház emberi tanításainak örök életre szánt, a hatalom minden eszközével, minden fegyverzetével makacsul védett ércfalán ütött egy hatalmas rést, akkor, mikor megdöntötte a középkori pápaságban megtestesült egyháznak az evangéliumon, a szentiráson nem alapuló, arra vissza nem vezethető, tehát csak emberi furíanggal, hatalmi célra kieszelt ama tanítása igazságát, hogy az egyház tagjai kötelesek mindazt, amit az egyház parancsa megállapít, feltétlen engedelmességgel fogadni, s úgy a hitvallás terén, mint a kultusz cselekményeknél az egyház parancsait minden vizsgálódás nélkül követni, s ennek helyébe iktatta azt az igazságot, hogy az egyéni belső meggyőződés független minden külső hatalomtól, hogy a hit dolgában csak egyetlen egy csalatkozhatatlan forrás van, ez pedig magának az Istennek igéje, ezért is a bibliát, mely az Isteni kinyilatkoztatást foglalja magában, meg kell nyitni mindenki előtt.

A reformáció előtti egyház az egyéniség negaciója volt, — a reformáció egyháza azonban azzal az alap principiumával, hogy a hitbeli megismerés kritériuma az egyén, visszahelyezte az egyéniséget, az egyéni munkát a középkori egyház és ennek képére formált társadalom mindent lenyűgöző uralma alatt elkobzott jogaiba; — ezen a ponton vált azután a reformáció kultur történeti jelentőségűvé, hirdetve és megalapozva a szabad kutatásnak, a tudományos vizsgálódásnak minden egyházi tekintély, minden hagyomány, minden dogma fölött álló egyetlen jogosultságát, s adott ezzel egy hatalmas lökőerőt az emberiség haladásának előbbre viteléhez, mert a vallási és er-