Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-12 / 32. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 32. szám. Pápa, 1917 augusztus 12. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József o felelős szerkesztő címére küldendők. => Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Az élet kenyere. JánŐ3ö: „Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik és aki hisz bennem, meg nem szomjuhozik soha.“ Nem volt még kor, amelyben akkora súly esett volna a kenyérre, mint ez a mostani. Nehány esztendővel ezelőtt a kérdés azon fordult meg, hogy a kenyér fehér, omlós, Ízletes legyen, ma azon, hogy legyen. A lét fenntartásához szükséges cikkek nagy tömegéből hatalmas irammal tört első helyre az eddig kevésbe vett, nem sokra becsült kenyér. Látjuk, amint milliók szeme aggódva kémleli a mezőséget, az ingadozó búzatáblákat, az égen tova suhanó felhőket, amint millió szívből szakad fel az Úri imádságnak az az elhanyagolt, sokszor talán gáncsolt kérése: add meg a mi mindennapi kenyerünket. Az előtt az ilyen sóhaj másért szólott: kényelmes, pompás ruházatért, társadalmi helyzetért, méltánylásért, dús lakomákért, az élet sok finoman kieszelt kényelméért s ma mindenki érzi, hogy mily fontos, mily drága kincse az életnek az, amit ez a fakó, megszokott szó fejez ki: kenyér. Az Ur kegyelmes volt. Esőtlen szomorú hónapok után, reménytelen, sivár időkben többet adott a kenyérből, mint vártuk volna. Nem annyit, amennyit a városok javíthatatlan optimistái gondolnak, de többet a reménykedésünknél. A szivünk megtelik hálával, lelkünk áldást rebeg az Atya nevére a kenyérért, amely biztosítja fennmaradásunkat, lehetővé teszi tisztességes tápláltatásunkat. Az emberek túlnyomó nagy része nem tud elzárkózni e hálás érzés elől. De amily sokan érzik most a hálaadás kötelességét, amily sokan fedezik fel magukban az Isten eme csodálatos jótéteménye láttára, megterített asztala előtt a vallásosság, a kegyesség rég eltemetett szikrácskáit, olyan kevesen vannak még azok között is, akik az Isten hajlékainak a látogatói, kik vágyódnának a mennyei kenyérre, mely a Krisztusban szállt alá. Pedig szükségünk van a mennyei- kenyérre. Igazi lényünk fele égi természetű, amelyet nem lehet földi javakkal táplálni s amely kiapadhatatlan sóvárgással vágyódik ama világ javai után, amelynek épp úgy a polgárai s gyermekei vagyunk, mint ennek a földi világnak. Szomorú, ha valamely szívben kihalt ez a sóvárgás, az égiek után való olthatatlan vágy. Nézz a szivedbe. Ha ott nem rezdül egyetlen sóhaj az égi kenyér után, ha teljesen meg vagy elégedve a testi kenyérrel, akkor lelki világod beteg s orvoslásra szorúl. Akkor imádkozzál az éhségért, a vágyért, a könnyért, a fájdalomért, amely közelebb visz ama mennyei kenyérhez. Az égi kenyérre mindenkinek szüksége van. Milyen édes és boldogító érzés, ha lelkünket minden reggel felüdíti a Krisztus közelléte, mikor minden alkalommal ott ülhetünk az Atya asztalánál, hol az igazi mennyei kenyérben, a Krisztusban részesedhetünk. Az első kérdés, hogy magadnak kell-é ez a kenyér. Ha ezt átérzed, nem kell biztatni arra, hogy másokat is vezess a Krisztus asztalához. Akkor az egyetemes szükség is be lesz írva kitörülhetetlen betűkkel a szived hustáblájára. Akkor látni fogod, hogy ebben a szegény, szenvedő világban mindenkinek fokozott mértékben szüksége van arra a kenyérre, melyből aki eszik, soha örökké meg nem éhezik. Akkor megérzed, hogy bár mondhatatlanul nagy az áldás, amelyben Isten bennünket a mező termésében részesítettedé van még egy másik, egy nagyobb, fontosabb,
