Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-25 / 12. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 12. szám. Pápa, 1917 március 25. DDNANTULI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖHÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, cd Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Fellebbezés. Zsolt732&—26: „Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. Ha elfogyatkozik is testem és szivem: szivemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, óh Isten mind örökké.“ Köröskörül ijesztő, rémes sötétség ... Jó volt hívőnek lenni akkor, mikor buzgó csapatok keltek útra a Hermon tájáról, Galilea gyönyörű vidékeiről, mikor nagy ünnepeken daltól, túláradó hymnusoktól, a zarándokok hymnusaitól hangzottak a Jeruzsálem körüli magaslatok, mikor az oltár szent lángjai körül áhitatos lelkek buzgó serege mondott hálaimát Izrael Istenének, mikor az ég lehajlott a földre s mint permetező tavaszi eső, hullott alá az égi kegyelem ezerek áhitatos, megindult szivére. De ez a gyönyörű kép most ziláltra változik. A szerzőnek száz alkalommal kell meggyőződnie arról, hogy ez a boldog, hivő világ lealkonyult. Az igazi kegyesek kevesen maradtak. Ö is viaskodik nehéz egyedüllétben, sivár magányban. A visszafizetés tana, amelyen az ősök naiv és boldog hite felépült, mintha csődöt mondott volna. A szegény hivő szenved mind halálig s „a kevélyeknek halálukig nincsenek kínjaik és az ő erejük állandó“. Az élet igazságtalan mérleggel végződik. A szerző végig gondolja egész fájdalmas életét. A Jehova iránt érzett önfeláldozó, rajongó, tiszta szerelmet, az önzetlen, tiszta kegyességet, a gyermeki hódolást s más oldalról a mérhetetlen szenvedést, amelyekből, ugylátszik, egész a sírig nincs menekvés. Végig gondolja, hogy ezt a visszás, szomorú helyzetet az az Ur idézte elő, akiben ő hisz, akiben remél, akit szeret. Ez az isten nem jutalmazza meg őt, sőt porba sújtja, nem emeli fel, de ostorozza egész a halálig s hogy kínjai annál nagyobbak legyenek, eléje állítja azoknak képét, akik az ellenkező utón járnak, kiknek nincs Istenük, nincs hitük, csak önzésük van, gyalázatos, számító, rideg önzésük és mégis sikerről sikerre haladnak, a jóllétben feljebb és feljebb. Óh, mily fájdalmas lehetett ez a kép, mily rettentő gúnynak látszott a felfordult világ képe. A szegény hivő hallja az ítéletet, látja annak szomorú, leverő következményeit s úgy érzi, hogy a nagy krízisben neki szint kell vallania: Istennel, vagy Isten ellen? És most a zsoltár utolsó verseiben felhangzik a nagy fellebbezés: „Ha elfogyatkozik is testem és szivem, szivemnek kősziklája te vagy, óh Isten mindöröké“. Oh, milyen könnyű lett volna a másik irányban dönteni ; mily egyszerű dolog lett volna megtagadni az igazságtalannak és kegyetlennek látszó Istent s járni a széles utón a hitetlenekkel, a kevélyekkel! A szerző nem tette. Ő nem volt felületes lélek, ingadozó nádszál, amelyet a kisértetek szele idestova hajt. Ö hisz; hisz minden hamis látszat ellenére, hisz egy nyomorba, gúnyba, szenvedésbe hanyatló élet ellenére. Ö tudja, hogy az az Ur, kiben reménységét veti, igaz, szent, örökké kegyelmes, aki megsebez, de be is kötöz, porba sújt, de fel is emel. Csak hinni kell benne rendületlen, hinni mindhalálig, hinni s — itt egy útjelző, mely az újszövetség irányába mutat — hinni az örökéletig. Itt még nem zárul le minden. Ha itt mindenütt nyomor s csüggedés van, ha szerte-széjjel sötét az ég, avagy ez az Isten, ez a végtelen hatalom nem adhat-e az ő híveinek egy másik világot, mely fényben áll, melyen a hit diadalának sugárai égnek? Könnyű megállani a jó napokban, öröm s boldogság perceiben, de nehéz ott maradni az őrhelyen, mikor minden ködbe, vészbe alkonyul. Itt mutatkozik csak igazán a lélek nagysága és ereje. „Légy hű mind halálig s neked adom az életnek koronáját“. Mi körülöttünk is homályba s ködbe vész a napsugár. A lelkek lebocsátják csapzott szárnyaikat. A hit, mely 31 hónapja oly vakító fényben s oly diadalmasan lángolt fel, ma sok szívben egy kis parázs a hamu alatt. Megpróbáltatás, csalódás kint és bent. Ne feledjük egy pillanatra sem, hogy a krízis ideje következik, rohamos gyorsasággal jő a perc, mikor Isten belenéz a szivünkbe. Oh, milyen szomorú lesz, ha az utolsó pillanatban gyengéknek mutatkozunk. Félre hát minden csüggedéssel! Sursum corda! Ha csalódtál, ha reményeid lankadtan elhanyallanak, ha ott érzed magad az örvény szélén, ha már-már ott vagy, hogy levond a konzekvenciát: Nem érdemes hinni, hűnek lenni, gondold meg, hogy közeledben ott van egy kéz, amelyet megszoríthatsz, egy szív, amelynél újra lángra gyulhatsz, ott van az Atya, akinek szerelmében végre is méltó lehetsz újra önmagadhoz. Ha a nagy per veszni látszik, ha a hittel kezdett élet reménytelenségben készül elhanyatlani, szedd össze mar
