Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-11 / 10. szám
10. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 75. oldal. hogyan csalhatnák meg hitvesüket, barátaikat, a szent ügyet, minek javára magukat felajánlották; sőt magát a Szent Lelket?! Csak nézzünk szét nyitott szemmel! K. j. Egy-két szó az úrvacsora vitához. íi. A másik folyamatban lévő vita az úrvacsora egyik eleme, a bor kiszolgálásának mikéntjére vonatkozik s ebben a kérdésben határozódik: közös kehely, vagy külön kehely? A kérdés nem egészen új és ismeretlen előttünk. Pár évtized óta egyházi lapjainkban időnként olvashattuk a híradást, hogy ez vagy az a külföldi protestáns gyülekezet a maga kebelében elfogadta az urvacsorázásnál a külön kelyhek használatát. Ezen újítás eleddig nálunk nem idézett elő valami különösebb hatást. Még csak visszhangot sem keltett nálunk, nem hogy utánzókra talált volna. Egyszerűen registráltuk a hirt, mint valami curiosumot és tudomásul vettük azzal a ténnyel együtt, hogy Amerikából, a szertelenségek hazájából indult ki ez a mozgalom. Most azonban már nálunk is támadtak a közös kehelynek ellenzői és ami vele jár, a külön kehelynek propagálói. Általánosan tudott dolog, hogy a kérdés a Kálvin- Szövetség választmányának az elmúlt nyár folyamán Losonczon tartott ülésén vetődött föl s tűzetett ki a Szövetségnek folyó évi január hóban Budapesten megtartott konferenciája egyik tárgyául. Az igaz, hogy a Kálvin-Szövetség más üdvösebb kérdéssel is foglalkozhatott volna e helyett; de hát utóvégre ez is egy álláspont, amiról lehet beszélni. Sőt kell is beszélnünk, mivel előbbb-utóbb úgyis felmerült volna s az ilyen kérdésekkel jobb minél előbb tisztába jönnünk. Annyival is inkább, mert bár szelídebb természetűnek látszik a másik vitánál, amivel már foglalkoztunk, valósággal azonban sokkal közvetlenebbül és mélyebben érinti amannál a hívők nagy tömegét. Részemről a külön kehely érdekében indított mozgalommal semmiképen sem tudok rokonszenvezni. Nem tudok, mert annak célzata homlokegyenest ellenkezik az úrvacsoráról való felfogásunkkal. Nem tudok azért sem, mivel az új gyakorlat behozatalát a dogmatikai szemponttól eltekintve, sem exegetikailag, sem historikailag igazolni nem lehet. A mi református egyházunk felfogása szerint az úrvacsora nemcsak a hívőnek Krisztussal, mint fejünkkel, hanem a hívőknek egymással is, mint Krisztus tagjainak lelki egyesülése. Ezt szimbolizálja a közös kenyérből való evés, a közös pohárból való ivás. Ezért mondjuk az úrvacsora kiosztása után: „Ekképen szerzetté Urunk Jézus Krisztus a szentséges végvacsorát, ekképen éltek ezzel az ujtestamentomi gyülekezetek hitöknek . . . atyafiui szeretetöknek erősítésére“ stb. De, hogy az úrvacsoráról való felfogásunk és az annak kiosztásában követett gyakorlatunk teljesen összevág a szent vendégséget szerzett Idvezítőnk célzatával: elég, ha az úrvacsora szerzésének körülményeire hivatkozunk. „Vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, mondván: Igyatok ebből mindnyájan“ (Máté 262i). Én is nagyon jól tudom, hogy elvégre nem a pohár a fő az úrvacsorában, hanem a bor; mert hiszen kifejezett akaratát ezzel indokolta meg: „Ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára“ (Mt 2628). De viszont az is igaz, hogy a bor és egyéb folyadék tartalmazó fel, egyoldalú marad. Magának a vallásnak szempontjából nézzük a vallást, mint önálló szellemi nyilvánulást, mint a különféle síkokra verődött sugarakat magában foglaló és magából kilövelő egységes fénytömböt. A sugaraknak már más törvényeik vannak, mint az azokat kibocsátó fényforrásnak Magából az objectumból merítjük a módszert, az értékelési szempontokat, hogy a részeket is az egész irányának megfelelő helyre tudjuk illeszteni. Számolnunk kell azonban a vonatkozó felfogásokkal. A vallást különösen két szempontból szokták vizsgálni és értékelni: morális és metaphysikai szempontból. Korunk vallásphilosophiai törekvéseiben az a felfogás kezd nyilvánulni, hogy a vallás is az értékelméleti sikban találja meg igazi feladatát. A vallás az emberi szellemnek praktikus nyilvánulta s mint ilyen értékítéletek szerint igazodik.1 A vallás gyökere az értékelő processusnak megfelelő lelkiállapot. Ezt az állapotot az értékek conserválására való törekvés (Höffding), vagy pedig a megváltás hiányérzete (Bőhm) idézi elő psychologiailag. E törekvésnek megfelelően a vallás átöleli az összes értékeket s ezzel az egész kulturélet zárója, betetőzője, teleológiai kiegészítője lesz,1 2 melyben az összes értékek summitása, a szentséges, megtapasztalt valósággá, élménnyé válik számunkra. Ez a szentséges azonban, mint minden tökéletességnek a teljessége, azaz Isten, nem ontológiai létezőt jelent, hanem az értékek három fajának legmagasabb tökéletességükben, teljes kifejlésükben elképzelését, ideális valóságot, postulatumot, vagy Gourd szerint symbolumot, egy szükségképen megalkotott fogalomnak symbolizálását; nem is különálló speciális vallásos értéket, hanem a három önértéknek summitását, összeegyesülését. (Folyt, köv.) 1 M. Reischle: Die Frage nach dem Wesen der Religion. Freiburg. 1889. — K Heim: Leitfaden der Dogmatik. 1 1912. 22. 1. — Böhm: Idea és ideál. (Magyar Phil. Társ. Közi. XV. f. 33. 1) — H. Höffding: Philosophie de la Religion, trad, par Schlegel Paris. 1908. — Titius: Religion und Naturwissenschaft. Leipzig. 1904 — H. Rickert: Der Gegenstand der Erkenntnis. Leipzig. 1904. etc. 2 J. Cohn: Religion und Kulturwerte. Phil. Vorträge 6. Berlin. 1914.
