Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-03-11 / 10. szám

76. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1917.

edény nélkül nem kezelhető. S az Urnák felhívása kétségkívül vehető úgy is, hogy per metonymiam a tartalmazót nevezte meg a tartalom helyett. De tovább menve, még arról is lehet beszélni, hogy az evangélista e szavai: „vevén a poharat“ s az Urnák felhívása : „igyatok ebből mindnyájan“ specialiter csak egyik pohár borra vonatkozik, amit páska estéjén a zsidók elfogyasztani szoktak, mint amelyet Idvezítőnk az ótestamentomi szertartásból átvett. Tudjuk ugyanis, hogy a zsidók a páska bárány elköltésekor külön, meghatározott időben összesen négy pohár bort fogyasztottak el s ezek egyikét az u. n. „hálaadás poharát“ (I Kor 1016) választotta az Úr az Ő kiontott vérének sakramentomi jegyévé. De ám az a kérdés, hogy az Úr Jézus szavait szószerint, vagy per metonymiam vegyük-e ? Lukács evangélista szerint az Úr így szólott : „vegyétek ezt és osszátok el magatok között“ (2214) de itt nem szabad arra gondolnunk, hogy ama pohár tartalmát saját poharaikba átöntve osztották el maguk között, hanem megosztoztak rajta úgy, hogy „ivának abból mindnyájan“ (Mk 1423). Hogy pedig így történt, azaz a tanítványok egy közös pohárból ittak: annak megcáfolhatatlan történeti bizonyítéka az a közel kétezer éves gyakorlat, mely szerint a különböző egyházakban az úrvacsorával élők mindezideig közös kelyhet használtak. Ezt bizonyítja magának a római egyháznak negativ gyakorlata is, amely szerint a hívőktől elvonja a kelyhet — bizonyára a mostani mozgaloméhoz hasonló indítóokból.

Nem áll az, mintha most sem volna tulajdonképen közös kelyhünk, mivel a legtöbb helyen két-három, sőt négy kelyhet használnak. Mert ahol több kelyhet tesznek fel az urasztalára az csak az úrvacsorával élők nagyobb számára való tekintettel történik s arra az 50—60 vagy talán néhány száz hívőre nézve, akik a két vagy több kehely egyikéből isznak, valósággal közös kehely az.

Az úrvacsora vételénél — mondotta az előadó — semmi ellentétes érzésnek nem szabad keletkeznie s ő buzgó keresztyéntől hallotta, hogy a hivő lélekben feltámad a gondolat, hogy mig lelke ott az örökélet forrásánál bünbocsánatot, üdvöt keres, addig talán testi gyötrődést, vagy épen halált szerez. Vagy ha nem is támad lelkében ennyire aggasztó gondolat, de korunk finomult érzésvilága nem száll el észrevétlenül amellől a körülmény mellől, hogy más után kell innia!“ Úgy véljük ez utóbbi az igazi oka sokaknál az úrvacsorától való idegenkedésnek, de nem lehet kételkednünk a másik okban, a ragálytól való félelemben sem. De Róma kétségkivül ügyesen járt el, mikor a kehely hasonló okokból való elvonását vallásos színezetű syllogismussal magyarázta ki, hogy azt kegyesebbnek, buzgóságosabbnak tüntesse föl. A mi újítóink ellenben a mai korban hatásosabbnak vélt érvelésül a hygieniára hivatkoznak. S a szakvélemény adásra felkért két kiváló képviselője a magyar orvosi tudománynak rá is mutatott az úrvacsora vételének mai

módja mellett a fertőzés lehetőségére. Eszünkben sincs ezt a lehetőséget tagadni, de viszont kérdezzük: hol és mikor nem forog az fönn ? Aki a fertőzés veszélyét el akarja kerülni, annak tulajdonképen nem volna szabad egy falat eledelt enni, egy csepp vizet megizlelni, sőt még lélekzeni sem. Mert a kórokozó csirák nem csupán a táplálékkal jutnak szervezetünkbe, hanem lélekzetvétellel is miriádjait leheljük be azoknak.

A háború azon tapasztalatára hivatkozó érvelés, hogy az orvosi tudomány mily diadalmasan gyűrte le a háborúk nyomában járó rémeket: a különféle ragályos betegségeket, szerintem nem annyira az újítás rázkódás nélkül való behozatalára használandó fel, hanem inkább arra, hogy a járványok idején óvatosabbak legyünk, amit egyébként az értelmesek eddig is megtettek.

Nem akarok az olcsó élcelődés terére lépni. Nem akarok arra utalni, hogy az urasztalára felrakott külön poharak a templomot, az urasztalát söntéshez tennék hasonlóvá. Vagy ha a poharakat a hívek maguk viszik kezükben a templomba és az urasztala körül pohárral kezükben sorakozva, milyen furcsa látványt nyújtanának. Mert utóvégre még különösebb dolgokot is meg lehet szokni. S az öreg tisztes lelkipásztorainkra sem hivatkozom, akik a közös kehellyel minden kár és veszély nélkül forgolódnak hosszú életen keresztül az urasztala körül. De igenis hivatkozom arra, hogy ez az újítás úrvacsoránkat egyik, eléggé nem hangsúlyozható jellegétől fosztaná meg. Javaslom tehát: térjünk napirendre az indítvány fölött, mint amely alkalmas arra, hogy hagyományainkat s az úrvacsoráról való telfogásunkat fölforgatja: de az egészségünknek általa ígért biztosítása nem ellenőrizhető, mivel a fertőzés veszélyének lehetősége mindenkire nézve, mindenkor és mindenhol fennforog s a legtöbb esetben anélkül, hogy az eredete kimutatható lehne. Cs. L.

1916.

A kaposszentbenedeki egyház „Évjegyzetei“-bőh

Véres felhők között jött fel komor arcú napja s amilyen volt a virradat, ugyanolyan szomorú az alkonyat is. Tüzek és villámok emésztő nyelvei, halálhörgés és siralom a pókollá változott földön mindenfelé. Mégis nem veszett el a világ. Csak égett. Csak emésztődött. Csak vonaglott fájdalmában. Csak sirt és könnyezett. Jajveszékelt és imádkozott. Gyászolt és átkozódott. Majd ismét megengesztelődött. A kétségbeesés átolvadt reménységbe. A megfásult szív megenyhült. Újra hitt, újra remélt, újra, szeretett. Ment nyögve, mindig szelídülő panasszal, folyton erősödő lélekkel. Haladt kiszabott mesgyéjén ki-ki. Szemében ott csillogott még a könny, de már nem égett; nem a lélek tüzkatlanának forró vizgyöngye volt, hanem az Ur útjait fölismerő hit és az ő gondviselő jóságába vetett, szent akaratján megnyugvó bizalom és a támaszát újra meg-