Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-03-04 / 9. szám
68. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. csakugyon ez az eset forogna fönn: akkor még nagyobb és sürgősebb szükség van rá, hogy a vitát elmérgesedni ne engedjük; hanem annak anyagát minden oldalról megvizsgáljuk és kellő mérlegelés után kölcsönös megértéssel igyekezzünk az ellentétet elsimítani. Arról van itt szó tulajdonképen, hogy az urvacsorai hitvalló 3 kérdésül a régi megszokottat tartsuk é meg, mely a feltámadás hitére vonatkozik, avagy ezt az Isten iránt való hálakötelezettséget elismerő kérdéssel helyettesítsük? Természetesen most nem az így, avagy amúgy megszövegezett kérdésekre gondolok, hanem tartalmukra. Nézetem szerint ennek eldöntésénél a megszokás már azért sem lehet egyedül döntő tényező, mivel a kétségkívül súlyos kérdés az istenitiszteletünk reformjával kapcsolatban vetődött föl. Ép e körülménynél fogva azt kell mérlegelnünk, hogy a javasolt 3 hitvalló kérdések közül melyik a célnak megfelelőbb, melyik illik oda jobban, azaz, melyik van inkább összhangzásban az úrvacsora céljával és természetével ? Az én legjobb tudásom és meggyőződésem szerint a liturgiái bizottságot tisztán ez a szempont vezette javaslata megtételében. Részéről nem játszott itt közbe semmiféle moderneskedés sem, semmi olysaféle törekvés, mintha keresztyén hitünk értékes részét, az örök élet reményét, ami a feltámadás hitének megvallásában jut kifejezésre, elakarta volna sikkasztani, amivel ugylátszik némelyek hajlandók megvádolni. Hanem egyszerűen úgy vélekedett, hogy a régi, a feltámadásra vonatkozó kérdés elhagyandó, mivel ami abban kifejezésre jut: az örök reménye a 2. a Krisztus által szerzett váltságra vonatkozó kérdésben benne foglaltatik s azzal van szoros összefüggésben, hogy nem volna igaza Pál apostolnak, midőn azt mondja: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, intuitive ismerjük fel, hogy mi a helyes. Az erkölcsi értéket át kell élnünk, öntudatunk mélyéről önmagunknak kell felmerítenünk. Mások erkölcsi értékeléseit is csak annyiban tudjuk megérteni, amennyiben önmagunkban már átéltük azokat. Egyéni lelki élmények teszik az erkölcsi élet alapját. Az erkölcsi tapasztalat subjectiv élmény. „Saját érzületünk a fáklya, mely lehető erkölcsi ismerésünk körét bevilágítja.“5 Ha nem élnek bennünk az erkölcsi tulajdonságok, akkor minden okoskodás, minden inductio visszaverődik tudatunkról és nem vagyunk képesek helyes erkölcsi értékelésre. Világosan kitetszik ebből, hogy a morálban az érzület a fő. Az ethikai értékelés elsősorban erre irányul. Nem a cselekedet, hanem az érzület az, mely eldönti az erkölcsi értékesség kérdését. Merő utilista érdekből is hajthatunk végre erkölcsileg kifogástalan cselekedeteket, az alapot képező érzület azonban erkölcstelen marad. Még egy kérdésre feleletet kell adnunk. Ha az erkölcsi érték mélyebb minden empirikus megállapításminden embernél nyomorultabbak vagyunk“ (I Kor 1519) De elhagyandónak vélte a lit. bizottság a régi hitvalló kérdést nemcsak azért, mivel az tartalmát tekintve ismétlés, hanem azért is, hogy azt helyesebb, az úrvacsora céljának megfelelőbb kérdéssel helyettesítse. Maga Idvezítőnk mondá: „Nem minden, aki azt mondja nekem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába ; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát“ (Mt721). És hol lenne inkább helyénvaló, mint az úrvacsoránál arról mngemlékeznünk, hogy mi a váltságnak és a vele járó üdvjavaknak nem csupán elfogadói vagyunk, hanem azok köteleznek is minket valamire, köteleznek a tiszta és szent keresztyéni életre ? Ha a dolog úgy állana, hogy életünkben csak egyszer, a halálos ágyon élnénk úrvacsorával : akkor kétségkívül egész helyénvaló lenne az élettől megválni készülőt a feltámadás hitére emlékeztetni és azzal megbátorítani, megvigasztalni. De a keresztyén embernek időnként, valahányszor csak alkalma van rá, úrvacsorával kell élnie. És az urvacsorázásunknak az a célja, hogy Krisztus Urunk váltságmunkájáról időnként megemlékezve hitünkben megerősödjünk, hogy a bűnt és világot meggyőzhessük ; hogy az élet ezernyi bajai, gondjai és kisértetei között is az Élet fejedelmére tekintsünk és ártatlanságra, az idvesség örököseihez illő tiszta és szent életre igyekezzünk. Én, legalább úgy tudom, hogy a mi református egyházunknak ez a felfogása az úrvacsora célja és rendeltetése felől. így tanítja ezt a második Helvét Hitvallás XXL r. 12. §-ában : „Annakokáért illő, hogy midőn az úrvacsorához járulni akarunk, az apostol intése szerint magunkat előbb megvizsgáljuk, főképen az iránt, minémü a mi hitünk ? Ha vájjon hisszük-é, hogy Krisztus a bűnösök megváltása és megtérésre hívása végett jött e világra ? Ha vájjon ki-ki hiszi-é, hogy azok közé tartozik, akiket nál, ha önmagában nyugszik, akkor tulajdonképen mi képezi tartalmát? Az aprioritás lehetetlenné tesz minden tartalmi meghatározást és magasabb fogalomból való levezetést. Mi csak az egyes konkrét esetekből következtethetünk, melyekben tudatunk spontán értékelésével az erkölcsi érték irányítása szerint cselekedtünk. Saját élményeinken kívül, a tapasztalattól függetlenül, a konkrét eseteken túl az értékről semmit sem tudhatunk. „Ezért az ethikai érték apriori fogalma csak formális lehet: csak az absolute helyes cselekvés általános fogalmának megalkotására képesít.“8 Mint egyetemes értékmérő, csak formális lehet, hogy minden konkrét esetet magába zárhasson, minden konkrét esetre érvényes lehessen. Az ethikai érték formális volta tulajdonképen tehát egyet jelent egyetemességével. Tartalma a konkrét tapasztalati valóságoknak van s ezt a tartalmat méri az egyetemes érték, melyet az erkölcsi síkban a jó jelzővel szoktunk jelölni. Olyan az erkölcsi érték, mint a mérleg. Tartalma az, amit I belé helyezünk, de a súlyjelző, mely a mérleghez tar-
